Mintha könnyebben be tudnánk fogadni a kereszt valóságát, mint a feltámadásét. Mintha az értelmünk számára több lenne a homály, a tanítványokon is azt látjuk, hogy képtelenek voltak felismerni a feltámadott Jézust.
János evangéliumában azt olvassuk, hogy a tanítványok féltek, bezárkóztak. Nyilván sokkos állapotban voltak a keresztre feszítés után két nappal, összeomlott a hitük, a reményük, és féltek, hogy ők is hasonló sorsra jutnak, mint a mesterük. Lehetett bennük szégyen is, hiszen elmenekültek, egyedül hagyták Jézust a szenvedésében.
És hirtelen mi történik? Egészen váratlanul, a zárt ajtó ellenére belép a feltámadott Jézus, megáll középen, köszönti őket – „Békesség nektek!” -, megmutatja nekik kezét és oldalát, vagyis a kínhalál jeleit, amik most is ott vannak. Azt várnánk, hogy a tanítványok elborzadnak, megijednek, de egészen más történik: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.” (Jn 20,20)
És mi hogyan tudnánk a konkrét életünkben közel kerülni a Feltámadotthoz, nemcsak elméletben elfogadni egy hitigazságot, hanem valóban találkozni Jézussal?
