Szeretek vadászni. Odamenni, becserkészni, meglátni és… lecsapni! De mindenkit megnyugtatok, nem puskával járok, és nincsenek gyilkos szándékaim, a lecsapás pedig legrosszabb esetben is a fotózást jelenti. Vagy még azt sem. Ami vonz, az az örömteli rácsodálkozás, a felfedezés, egy új részlet, egy új perspektíva. Legyen az virágzó japáncseresznye, százszorszép a betonrepedésben, a borostyán közé keveredő virág, ami ingyenesen szépíti a virágtalant, a drótkerítést erővel szétfeszítő lilaakác, a még idén is újra kihajtó, elkorhadt, öreg fa, a tulipánba nézés, a váratlanul megérzett orgonaillat a buszról leszállva. Nem ültetek, nem gyomlálok, nem öntözök, ami elég nagy disznóság, viszont lelkesen és hálával örülök mindennek, ami szép, érdekes, meglepő, furcsa, vicces, eredeti, és amiért valaki más talán sokat fáradozott. Nem akarom én birtokolni ezeket, nem vagyok híve sem az ősi, sem a posztmodern gyűjtögető életmódnak, nekem elég, hogy odamegyek, látom, örülök neki, és persze a legjobb, ha ezt mással is meg tudom osztani. Eléggé antropomorf az én botanikai hozzáállásom: azt képzelem, hogy az öreg fa azért tesz ilyen „emberfeletti” erőfeszítést, mert tudja, hogy évente meglátogatom, és remélem, hogy lesz még zöld levele. A nefelejcs azért nőtt ki a betonrepedésben, hogy krétával odaírjam, hogy ki ő, és ebből majd városi növényhatározó mozgalom kerekedjen, és többé senki ne higgye, hogy gazok között járunk az utcán. A tulipán pedig azzal rémisztget, hogy amikor belenézek, azt hiszem, szőrös, fekete-sárga madárpókot látok. Persze filantróp botanikus is vagyok, ami nem csak azt jelenti, hogy az általam megcsodált növényeknek többnyire még a nevét sem tudom, hanem azt is, hogy az emberekben meglátott szépségekre, jóságokra még nagyobb örömmel tudok rácsodálkozni. Amikor a szőrös, fekete madárpók-emberről kiderül, hogy belülről tele van kék nefelejccsel, édes juharfaszirup folyik az ereiben, és a legváratlanabb pillanatokban ontja magából a gyöngyvirág illatát.
