A 60-as évekből ránk maradt egy kicsit bugyuta, ám sokatmondó sláger, melynek refrénje így szól: „Nekem a Balaton a Riviéra, napozni ott szeretek a homokon… nekem a Gellért-hegy a Himalája, bár kicsit alacsonyabb, mi tagadás.” Sokatmondó a kommunizmus 40 évének életérzésével kapcsolatban, mert ugye a Riviérán való nyaralásról és a Himalája megmászásáról útlevél és pénz hiányában, illetve politikai okokból maximum álmodozni lehetett.
Ez jutott eszembe, mikor tavaly ősszel a barátnőm váratlan kérdést intézett hozzám: „Te Ildi, nem lenne kedved eljönni velem Szibériába a Transzszibériai Expresszel? Nem is drága, elmennénk Vlagyivosztokig vonattal, utána én még átmegyek Japánba.” Kalandvágyó természetem azonnal igent mondott volna, de néhány másodperc alatt átfutott az agyamon, hogy akkor az legalább 10 nap, a Covid-járvány kellős közepén (még nem létezett oltás), rengeteg orosszal, kirgizzel, mongollal összezárva valami hálóteremben, az ablakon keresztül nézzük majd a nagy semmit, és nemrég még az volt a beidegződés, hogy normális ember magától nem megy Szibériába! Egy világutazó barát felvilágosított, hogy a vonatról minden nap le kell szállni, körülnézni, és éjszakára visszaszállni, az oroszoknak talán olcsóbb, de a külföldieknek kb. egymillió forintot kell számolni egy ilyen kis kiruccanásra. Szibéria így egyre távolabb került jelenlegi realitásomtól, de a váratlan meghívás bogarat ültetett a fülembe.
Eljött a május, és a „Korzózz velünk” hírlevelében megláttam a csábító ajánlatot: „szibériai íriszmező a Soroksári Arborétumban”. Egyből éreztem, hogy ott a helyem! Két legyet egy csapásra: ezt a gyönyörűséget én megnézem, lefotózom, s talán a növényhatározási ismereteim is bővülnek, amivel régi adósságomat igyekszem törleszteni. És láss csodát, egy számomra addig teljesen ismeretlen világ tárult fel! Soroksárból csak a hévvonal melletti egyenes utat ismertem, ahol autóval időnként átszáguldok. De hogy van ott egy alföldi lápos erdő, meg Kaukázus, Ázsia és Amerika, ez minden várakozásomat felülmúlta. A mackónadrágos idegenvezető hihetetlen szakértelemmel és humorral mesél minden fűszálról, levélről, virágról, kezünkbe adja őket, hogy tapogassuk és szagolgassuk, „add tovább!” felszólítással. Kicsit félénken engedelmeskedünk, mert hónapok óta távolságot tartunk, mindent lefertőtlenítünk, de aztán átragad ránk is a lelkesedés, a természetben vagyunk, itt a tavasz, sőt már majdnem a nyár is. Nem győzök jegyzetelni, fotózni, örülni a sok új ismeretnek, közben pedig tempósan gyalogolok, nehogy lemaradjak még újabb ismeretekről és szóviccekről. És egyszer csak valóban elérkezünk a várva várt csúcsponthoz, a szibériai íriszmezőhöz: tényleg nagy, gyönyörű, rengeteg kék nőszirommal!
Budapesti viszonylatban ugyan le kell menni a térképről, de azért igen nagy megelégedéssel töltött el, hogy 3-4 óra leforgása alatt, 2500 Ft-ért mégiscsak megjártam Szibériát! Sőt, októberben visszajövök, mert a kaukázusi ősz is fantasztikus!
