Másoknak legtöbbször a gyerekeik és unokáik jelentik az ihlet kiapadhatatlan forrását, én az utóbbi időben idős szüleimről sztorizom sokat. Apukám 85 évesen főzni tanul, és nagyon ügyesen elboldogul, bújja a szakácskönyveket, már nem szerszámokat, hanem újabb és újabb tepsiket, serpenyőket, konyhai eszközöket vásárol. Ráadásul a hagyományos ételeket korábban számára ismeretlen, nem hagyományos alapanyagokból kell elkészítenie: tej helyett kókusztej, búzaliszt helyett zabpehelyliszt, olaj helyett kókuszzsír, mert Anyukámnak ilyen diétára van szüksége. Amikor vasárnap este hazaérek, boldogan hozza a déli maradékot: „Megkóstolod apád főztjét?” Mondom, hogy nem köszi, de persze megkóstolom, mert vannak fontosabb szempontok is, mint hogy az ember éppen nem éhes, és este nem szokott főttet enni. Én heti két-három napra főzök nekik, a többi rá hárul. A kedvenc magyar konyha mellett a mediterránt is beiktatom, így megbarátkoztak a muszakával, bulgurral, kuszkusszal, csak kimondani ne kelljen, mert abból maximum „kuszmusz” lesz! Sok fejtörést okoz, hogy távollétemben mi legyen az aránylag egyszerűen elkészíthető menü. Múlt héten vettem egy zacskó spenótos-ricottás raviolit, elmagyaráztam, hogy pár perc alatt kifőzhető, és még finom is. De az ismerkedés valahogy nem jött össze. Apukám panaszolja, hogy tett rá darált diót és cukrot, aztán még lekvárt is, de úgy sem ízlett. Az olasz spenótos ravioli sehogy sem akart házasságot kötni a magyar derelyével.
