Megsajnáltam Szalmás Piroskát

/
/
/
Megsajnáltam Szalmás Piroskát
Írom és mondom
Írom és mondom
Megsajnáltam Szalmás Piroskát
/
Írom és mondom
Írom és mondom
Megsajnáltam Szalmás Piroskát
/

Megyek a zuglói utcán, ahol korábban sosem jártam. A sarokház falán tábla: Németh László utca, felette pedig a régi tábla, pirossal áthúzott névvel: Szalmás Piroska. Hiába kutatok úttörőmozgalmat és a fiatalságom szinte teljes hosszát kitöltő Kádár-rendszert megélt emlékezetemben, ez a név sehonnan nem ismerős. Mi lehet a baj szegény Szalmás Piroskával, hogy a megbélyegző skarlát betűre emlékeztető, igen agresszív piros vonallal átlósan áthúzták a nevét? Gyorsan kikeresem a Wikipédián: született 1898-ban, meghalt 1941-ben: eddig jó, a kommunizmust nem érte meg. Kórusvezető, zeneszerző, pedagógus: emiatt sem húzhatták át a nevét. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán szerzett zongoratanári oklevelet, tanárai voltak Kodály Zoltán, Weiner Leó: még mindig jó. 1928-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba, ifjúmunkás kórust vezetett, ami az 1930-as évek elején a KMP által irányított kultúrmunka egyik központja volt: jaj, hát itt a baj! Az utcát 2012-ben nevezték át, tehát ez a piros áthúzás kilenc éve hirdeti, hogy a név viselője bizony nem méltó arra, hogy utcát nevezzenek el róla. Nem kevés idő a szégyenpadon. Elgondolkodom… vajon a közmegbecsülés képzeletbeli skáláján milyen mennyiségű tudomány, kultúra, művészet, hősiesség, közjóért végzett önfeláldozó munka kell ahhoz, hogy valakiről utcát lehessen elnevezni? És a koordinátarendszer másik egyenesén mindehhez mekkora emberi, erkölcsi érték szükséges, hogy az ne oltsa ki a tudományban, művészetben, politikai életben megszerzett érdemeket?

Tovább gondolkodom, vajon hogy nézi Isten ezt a mi koordinátarendszerünket és az emberek ide-oda helyezését, felmagasztalását és kipottyantását a különböző történeti korok változó megítélése szerint? Úgy tudom, neki más a matematikája: nem várja el, hogy egyenes tengelyeken törjünk felfelé, ő csak az embert nézi, közülük is főleg a bűnöst, a kivetettet, a szégyenben maradtat, a magától már soha ki nem evickélőt, a tenyerébe meg az élet könyvébe írja a nevünket, és sehol nem olvasom, hogy onnan pirossal kihúzna bármelyikünket is.

Hozzászólások

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

A sorozat tovább részei

Ahogy nem vagyok botanikus, etológus sem vagyok, mégis nagyon szeretem figyelni a növények szépségét és az állatok meglepő viselkedését. Mi…
Tovább olvasom »
Szeretek vadászni. Odamenni, becserkészni, meglátni és… lecsapni! De mindenkit megnyugtatok, nem puskával járok, és nincsenek gyilkos szándékaim, a lecsapás pedig…
Tovább olvasom »
Mit tud együtt játszani egy huszonöt fős társaság szilveszterkor, amiben vannak kis elsősök, nagyobb negyedikesek, több diplomás harmincasok, negyvenesek, ötvenesek,…
Tovább olvasom »

Kapcsolódó podcastok