Írom és mondom

Megsajnáltam Szalmás Piroskát

Írom és mondom
Írom és mondom
Megsajnáltam Szalmás Piroskát
/
Írom és mondom
Írom és mondom
Megsajnáltam Szalmás Piroskát
/

Megyek a zuglói utcán, ahol korábban sosem jártam. A sarokház falán tábla: Németh László utca, felette pedig a régi tábla, pirossal áthúzott névvel: Szalmás Piroska. Hiába kutatok úttörőmozgalmat és a fiatalságom szinte teljes hosszát kitöltő Kádár-rendszert megélt emlékezetemben, ez a név sehonnan nem ismerős. Mi lehet a baj szegény Szalmás Piroskával, hogy a megbélyegző skarlát betűre emlékeztető, igen agresszív piros vonallal átlósan áthúzták a nevét? Gyorsan kikeresem a Wikipédián: született 1898-ban, meghalt 1941-ben: eddig jó, a kommunizmust nem érte meg. Kórusvezető, zeneszerző, pedagógus: emiatt sem húzhatták át a nevét. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán szerzett zongoratanári oklevelet, tanárai voltak Kodály Zoltán, Weiner Leó: még mindig jó. 1928-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba, ifjúmunkás kórust vezetett, ami az 1930-as évek elején a KMP által irányított kultúrmunka egyik központja volt: jaj, hát itt a baj! Az utcát 2012-ben nevezték át, tehát ez a piros áthúzás kilenc éve hirdeti, hogy a név viselője bizony nem méltó arra, hogy utcát nevezzenek el róla. Nem kevés idő a szégyenpadon. Elgondolkodom… vajon a közmegbecsülés képzeletbeli skáláján milyen mennyiségű tudomány, kultúra, művészet, hősiesség, közjóért végzett önfeláldozó munka kell ahhoz, hogy valakiről utcát lehessen elnevezni? És a koordinátarendszer másik egyenesén mindehhez mekkora emberi, erkölcsi érték szükséges, hogy az ne oltsa ki a tudományban, művészetben, politikai életben megszerzett érdemeket?

Tovább gondolkodom, vajon hogy nézi Isten ezt a mi koordinátarendszerünket és az emberek ide-oda helyezését, felmagasztalását és kipottyantását a különböző történeti korok változó megítélése szerint? Úgy tudom, neki más a matematikája: nem várja el, hogy egyenes tengelyeken törjünk felfelé, ő csak az embert nézi, közülük is főleg a bűnöst, a kivetettet, a szégyenben maradtat, a magától már soha ki nem evickélőt, a tenyerébe meg az élet könyvébe írja a nevünket, és sehol nem olvasom, hogy onnan pirossal kihúzna bármelyikünket is.

2022. január 19. – Szerda

Napi Evangélium

Lk 10,25-37

Kafarnaumban így tanította Jézus a sokaságot: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Megmondtam nektek: Bár láttok engem, mégsem hisztek. Minden, amit az Atya nekem ad, hozzám jön. Aki tehát hozzám jön, nem utasítom el. Nem azért jöttem le a mennyből, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Aki pedig küldött, annak az az akarata, hogy semmit el ne veszítsek abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Atyám akarata az, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, és én feltámasztom az utolsó napon.”

osszekulcsolt kezek biblia nyitott konyv