A kisbabák csodák, szinte tökéletesek, a legkeményebb szívű emberek is ellágyulnak tőlük, a jószívűek meg egyenesen elolvadnak. Ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy ölbe vegyük, puszilgassuk, a legszebb szavakkal, a legangyalibb mosolyunkkal dicsérgessük őket. Ha pedig a baba visszamosolyog, és még gügyög is az ő kis kezdetleges, de mély értelmű nyelvén, repesünk az örömtől. Mindannyian kisbabának születtünk, aki csak ránk nézett, boldog lett!
Aztán a babából lesz hisztis két éves, szemtelen nagy gyerek, vállát vonogató „nekem-semmi-nem-jó” kamasz, akire már a saját anyja (apja) is alig ismer rá, és minden erejével próbál visszaemlékezni, hogy bizony ő volt az a tündéri lény, akiről annak idején a szemét sem tudta levenni. A meglett felnőttektől pedig már tényleg kevesen olvadnak el spontán szívmelegséget érezve. Ez lenne a normális életút? Jézus kisbabának született, és valahogy Ő felnőttként sem lett másmilyen.
