Rózsaeső 2021 – Homokkomárom
Az IEC után vagyunk pár héttel – éveken keresztül imádkoztunk azért, hogy ez az esemény lelki megújulásra szolgáljon. Bízhatunk benne, hogy Isten meghallgatta az imánkat, és megadta azt, amit kértünk. A kegyelmét adta.
De ezzel most mi a dolgunk? Rajtunk van a sor. Isten akármilyen bőségesen adhat, ha nem fogadjuk be az ajándékát, hogy életre váltsuk, akkor elillan, marad csak egy szép emlék, de alig lesz hatással ránk vagy a világra.
Viszont lehetőségünk van arra, hogy megragadjunk valamit abból, amit Istentől kapunk, és ezt az egy valamit kamatoztassuk.
Mi lehetne a Kongresszusból egy kegyelem? Sok minden, kétségtelenül, de ahogy imádkoztam a mai estéért, mintha Lisieux-i Szent Teréz hangja és a Szentatya hangja egybecsengett volna. Ezt szeretném most idehozni.
A karácsonyi kegyelem
Kezdjük Lisieux-i Szent Terézzel. Az ő életében volt egy olyan momentum, amely igen meghatározó volt. Egy olyan kegyelmi pillanat, amely maradandó, sőt életre szóló hatást tett rá. Talán hallottunk már erről: Szent Teréz legmeghatározóbb megtérési kegyelme, a karácsonyi kegyelem. 1886 karácsonyán történik – Teréz alig 14 éves –, meglátogatja őt Isten kegyelme, Isten ereje, és egy pillanat alatt megváltoztatja.
Mi történt pontosan? Teréz szeretetteljes családban nőtt fel, öt lányból ő a legkisebb. De nagyon korán elveszíti az édesanyát (csak 4 éves, amikor meghal az édesanyja), aztán két nővére egymás után belép a Karmelben. Ezek elég komoly hiány, elhagyatottság, veszteség tapasztalatok. Reakciója az, hogy félénkké és túlzottan érzékennyé válik. Mintha mindent abból a szemszögből látna, hogy majd eltűnik, majd meghal, majd nem lesz. Mintha mindent próbálna megtenni, hogy ezt megakadályozza, persze sikertelenül. Megpróbál nagyon kedves lenni, segíteni ahol csak tud, okos lenni, nem okozni senkinek semmi bajt, se fájdalmat, se kellemetlenséget. Hátha akkor megmarad az, ami, vagy aki fontos neki. És mivel ez nem sikerül, rengeteget bánkódik. Mindenkinek nagyon nehéz vele, mert bármi történik, elkezd sírni, aztán azért sír, mert sírt. Gyengécske és labilis kislány. És bárhogy igyekszik is, nem tud változtatni rajta.
Isten kegyelme ezen a karácsonyi estén egy pillanat alatt megvalósítja a változást. Egy nagyon banális, mindennapi esemény történik: az édesapja fáradt és tesz egy nem túl kedves megjegyzést, amely megbántja Terézt. De ahelyett hogy sírva fakadjon és átengedje magát a megbántottságának, túllendül ezen, az édesapja felé fordul, és megfeledkezve önmagáról neki szerez örömet.
Teréz így írja le ezt a tapasztalatát:
„Azon a fényességes éjszakán, amely megvilágítja a Szentháromság gyönyörűségét, Jézus, az édes, kicsi, egyórás Gyermek, lelkem éjszakáját fényözönné változtatta… Ezen az éjjelen, mikor gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem. (…) Könnyeim forrása elapadt. (…) Kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét. Ezen a fényességes éjjelen kezdődött életem harmadik s valamennyi közt a legszebb, az Ég kegyelmeivel legjobban telített korszaka. (…) Éreztem, hogy szívembe hatol a szeretet, annak a szüksége, hogy elfelejtsem önmagam, azért, hogy örömet szerezzek, s ettől fogva boldog voltam.”
Megtörtént egy átalakulás. Isten kivitte őt az én-központúságából, kivette őt a középpontból.
Engedte, hogy hátra tudjon lépni egyet, és ne ragadjon le a saját érzelmeinél.
Engedte, hogy távolságot vehessen, s nem önmagára nézzen, hanem a másikra.
Ki van a középpontban?
Egyszóval: az történt vele, amire a Szentatya is hívott bennünket a Kongresszus zárómiséjén a Hősök terén. A homíliájában ezt mondta:
„A keresztény útja (…) azzal veszi kezdetét, hogy hátralépünk egyet, s ez megszabadít attól, hogy a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről.”
Erről tanúskodik nekünk ma este Lisieux-i Szent Teréz. Erre buzdít Ferenc pápa. Ebben kérhetem én is kitartó segítségét, hogy életre tudjam váltani.
Kilépni középről ahhoz, hogy Isten odakerülhessen. Hogy Ő lehessen a számomra az, aki körül minden forog. Akire nézek. Aki a mércéje minden döntésemnek.
Kiüresíteni önmagunkat nem a tagadás, hanem a beteljesedés cselekedete, mert helyet teremt Istennek, hogy betöltse a lényünket.
A boldogság útja
De vajon érdemes-e? Teréz elég határozott kijelentése szerint „attól a naptól boldog volt”.
A Pápa is ilyesmire hívta fel a figyelmünket:
„Kedves testvérek, engedjük, hogy a találkozás Jézussal az Eucharisztiában átalakítson bennünket, ahogyan átalakította a nagy és bátor szenteket, akiket tiszteltek, mint Szent Istvánt és Szent Erzsébetet is. Csakúgy mint ők, mi se elégedjünk meg kevéssel: ne érjük be egy olyan hittel, amely csak a szertartásokból és az ismétlésekből él. Nyíljunk meg a megfeszített és feltámadt Isten botrányos újdonságára, aki megtört kenyérként életét adja a világért. Akkor örömben fogunk élni, és örömet viszünk mindenhová.„
Merjük-e elhinni és kipróbálni, hogy ha kilépünk a középpontból, az boldoggá tesz minket? Merünk-e kockáztatni, hinni Jézusnak, amikor azt mondja nekünk, hogy aki elveszíti az életét, az megnyeri? Hogy ez nem csupán a „majd odaát”-ra vonatkozik, hanem az egész konkrét itt és most helyzetemre?
Hazudik nekünk a világ, amikor a boldogságot ott ígéri, ahol mindenünk megvan, ahol sikeresek vagyunk (néha bármilyen áron is), ahol hajtjuk magunkat, és már nem is látjuk a másikat, ahol a külsőségek nagyon nagy hangsúlyt kapnak.
Az igazság az, hogy a boldogság ott található meg, ahol Isten középre kerül. Ahol felé fordulok egészen konkrétan, ahol felemelem a tekintetemet Őrá, és egyre inkább megtanulom látni Őt, amint van, Őt, aki maga a SZÉPSÉG, a JÓSÁG, az ÖRÖM, a SZERETET. Ez boldoggá tesz!
De hogyan tudok kilépni a középpontból, vagy más szóval, hogyan tudok boldogan élni?
Imában forgathatom ezeket a paradox mondatokat. Melyik szólít meg ma este leginkább? Hol érzem, hogy ez nekem szól? Hogy ez az, ahol nekem kéne kilépni középről?
(Szabadon idézve: Richard Rohr, Most – Tanuljunk meg látni a misztikusok szemével! )
Akkor vagyok valóban boldog:
Amikor nincs szükségem arra, hogy igazam legyen.
Amikor nincs szükségem arra, hogy összehasonlítsam magam másokkal.
Amikor kreatív lehetek anélkül, hogy bárkinek tudnia kellene róla.
Amikor elégedetten élhetek azzal, ami itt és most adatik.
Amikor nincs szükségem arra, hogy mindent kézben tartsak vagy kontroláljak, hanem adhatom egyszerűen azt, amit látok és felfogok.
Amikor az értelmem oda tud figyelni a szívem-lelkem megmozdulásaira.
Amikor az elmém kíváncsi és érdeklődő, nem pedig gyanakvó és vallató.
Amikor nem „merengek a sérüléseken”.
Amikor már nincs szükségem arra, hogy a jövő jobb legyen a mánál.
Amikor el tudom fogadni magam úgy, ahogy vagyok.
Amikor az elmém nem osztja meg és nem ítéli el mindig az egyik oldalt vagy csoportot.
Amikor képes vagyok kritizálni, és egyben elszakadni a kritikától.
Amikor képes vagyok várni, hallgatni és tanulni.
Amikor képes vagyok elégedetten élni megoldás vagy lezárás nélkül.
Amikor különbséget tudok tenni a szükségleteim és a kívánságaim közt.
Amikor képes vagyok ténylegesen megbocsátani.
Amikor nem kell panaszkodnom vagy aggódnom, hogy motivált legyek.
Amikor képes vagyok megtalálni Istent mindenben.
Megéltünk egyházilag egy óriási kegyelmet. Most kérjük Lisieux-i Szent Teréz közbenjárását. Kérhetjük tőle, hogy segítsen olyan módon szeretni Istent, hogy nagylelkűen és hálásan válaszoljunk a hívásaira. Azzal hogy ma hozok egy döntést, és átadom neki a helyet, ami neki jár!
Vagy ahogy Ferenc Pápa megfogalmazta:
Ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egy út végét jelenti, de legyen még inkább egy kiindulópont. Ha Jézus nyomában járunk, ez arra hív bennünket, hogy előre nézzünk, hogy befogadjuk a kegyelem átformáló ajándékát, és hogy minden nap újra ébredjen bennünk a kérdés, amit Fülöp Cezáreájában az Úr feltett a tanítványainak: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?”.
