Ez az az alcím, ami nagyon szokott bosszantani a filmek vagy regények elején, hiszen attól még egy alkotás sem lett jobb, hogy „igaz történet alapján” készült, különben se manipuláljanak már a legelején! Most mégis muszáj ezt a címet adnom a történetemnek, mert annyira szürreális, hogy félek, senki nem hinné el. Nincs is rá tanúm, mert egyedül éltem át egy vonatfülkében, és úgy döntöttem, hogy nem videózom le, mert akkor megszűnne a varázs.
Augusztus elején ülök az ígéretes elnevezésű Kék Hullám expresszen, életemben először, Akarattyánál gyönyörködöm a Balaton oldalpanorámájában, ez még se nem déli, se nem északi part, eljátszom a gondolattal, hogy Esti Kornél vagyok, és az Adriához utazom. Igazából csak Badacsonytördemicre, nem lesz itt éjszakai vonat-kaland, de három óra alatt talán kiolvasom a regényt, amit hónapok óta magamnál tartok.
Füreden a vonat sokáig áll, nézelődöm, és a peronon feltűnik egy csokornyakkendős, szmokingos fiatalember, kezében sakktáblával, rajta felállított bábúk. Nahát… Végre elindulunk, hamarosan kétségbeesett, menyasszonyi ruhás hölgy rohan be: „Nem látta a vőlegényemet?! Lehet, hogy lemaradt a vonatról!” Megnyugtatom, hogy de igen, láttam elmenni a vonat mellett, biztosan felszállt. Furcsa… Defektet kapott az autójuk? Vagy meglógott a vőlegény? Rájött, hogy őrült a menyasszony? A fülke mellett, a folyosón ballonkabátos férfi halad el, vállán sellőjelmezes nőt cipel, aki kedvesen beköszön. Érzem, hogy ennek már fele sem tréfa, itt valami rögtönzött előadás részese vagyok, nekem ugyan nem kell sok, hogy belemenjek a játékba. A ballonkabátos visszajön, piros útlevélbe ragasztott tükröt tart elém, mint valami szerencsétlen detektív: „Látta már ezt az embert valahol?” Komoly kérdésre komoly válasz: „Igen, nagyon ismerős. Azt hiszem, az ikertestvérem.” „Nem tudja, hol van most?” „Talán az első kocsiban.”
Az olvasásnak annyi, itt egy alternatív színház van, én meg színész lettem benne. Megérkezik a csokornyakkendős is a sakktáblájával, és megkér, hogy lépjek. Néhány percig nézem a már előrehaladott játékot, aztán megtalálom a legjobb lépést, a következő utas akár le is ütheti a királynőt. A fülkébe betoppan egy hölgy gyászruhában, kezében urnával. Zokog: „Hol van itt nyitható ablak?!” Itt mondjuk sehol, de bátorítom: „Minden ablak nyitható, próbálja a kalapáccsal!” Utána két vívó érkezik, teljes felszerelésben párbajoznak a folyosón, ők nem kérnek, hogy szálljak be. Zene is van: párizsias, tangóharmonika, szaxofon. De aztán semmi, pedig még játszanék. Már nincs kedvem olvasni, jöjjön egy bolgár kalauz, úgy elbeszélgetnék vele!
