Pártoskodás a Pártfogó körül, avagy Szentlélek vs. Szent Szellem 2. rész
Az előző részben megállapítottuk, hogy a szó szerinti fordítás nem mindig elegendő egy szöveg pontos jelentésének visszaadásához. Fontos figyelembe venni a nyelvhasználatban megmutatkozó kulturális különbségeket. Beszéltünk az ideogrammák (jelölő szóképek) használatáról, mikor az egymásnak megfeleltetett idegen szavak jelentésüket tekintve nem teljesen egyeznek meg. És megállapítottuk, hogy a lélekre használt héber és görög szavak mögött jelentős tartalmi eltérés van.
Ennek egyik fontos oka az, hogy a Biblia tanítása szerint az ember testből és lélekből áll, a görög-latin világ elképzelése szerint viszont három rész: test, lélek és szellem alkotja.
Összefoglalva: a Biblia (és ennek nyomán a zsidó-keresztény gondolkodás és nyelvezet) az isteni és emberi lélek megkülönböztetését tartja fontosnak (két külön szó a héberben: ruách és nefes), míg a hellén filozófia az emberen belüli alkotórészeknek ad külön megnevezéseket (két külön szó, görögül pszüché és pneuma, latinul anima és spiritus).
Így lehetséges, hogy a Szentírás görög szövege (mind az Ó-, mind az Újszövetség) legtöbbször következetlenül, mintegy szinonímaként használja a pneuma és pszüché szavakat. (Bár az Újszövetségben a pszüché csak elvétve fordul elő). Magyarra a Szentírás esetében mindkettőt többnyire léleknek, időnként pedig szellemnek fordítjuk. Mindkét szó alapjelentése szél, levegő, lehelet. Hogyha mégis szét kellene választani, a pneuma áll közelebb a szél, fuvallat, szellő jelentéshez. Ennek továbbképzése a szellem szavunk. A pszüché pedig a levegő szóval van összefüggésben, származéka a lélegzet (Károli Gáspár még lélekzetnek írja!). A fogalom rendkívül beszédes, hiszen amíg egy élőlény lélegzik, addig él. A halott már nem lélegzik, nincs benne levegő mozgás, mert elhagyta a lélek…
Csak néhány példa a pneuma és pszüché használatára:
„Íme, a szolgám, akit választottam,
a kedvencem, akiben lelkem (pszüché / nefes) tetszését találta.
Ráadom a Lelkemet (pneuma / ruách),
és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek.” (Iz 42,1 és Mt 12,18)
„Erről ismerhetjük meg Isten Lelkét (pneuma): Minden lélek (pneuma), amely vallja, hogy Jézus Krisztus testben eljött, Istentől van.” (1Jn 4,2-3a)
„Szomorú az én lelkem (pszüché) mindhalálig.” (Mt 26,38)
„Beteljesedett! És fejét lehajtva kilehelte lelkét (pneuma).” (Jn 19,30)
Jairus leányának feltámasztása: „Erre visszatért a lány lelke (pneuma), és rögtön fölkelt.” (Lk 8,55)
Eutichosz feltámasztása: „Ne nyugtalankodjatok, mert a lelke (pszüché) benne van!” (ApCsel 20,10)
„A szél (pneuma) ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől (pneuma) született.” (Jn 3,8)
Bár a bevett magyar szóhasználat az utóbbi mondat esetében megfoszt bennünket egy szójátéktól, ez a bibliai vers mégis remekül összefoglalja azt a tapasztalatot, amit a pneuma és pszüché szavakkal igyekeztek visszaadni. Valami, aminek jelenléte biztos és mégis megfoghatatlan; titokzatos módon állandó mozgásban van, és mélységes kapcsolatban áll az élettel. A kihívás, ami a fordítók előtt állt: megtalálni ennek a fogalomnak a magyar megfelelőjét.
Persze később a keresztény filozófiai gondolkodásban fontos lett következetesen és szétválasztva használni a pneuma és pszüché terminusokat. A teológia az anyag fölött álló és tőle függetlenül létező lényeket illeti a pneuma / spiritus szóval, amit magyarul szellemnek vagy szellemi létezőknek hívunk. Fontos kiemelni, hogy személyekről van szó (angyalok), nem valamiféle erőkről. Innen ered a harmadik isteni személy szokásos megnevezése is: Pneuma Hagion, Spiritus Sanctus, Holy Spirit, Heiliger Geist, Saint-Esprit… Az anyagi testtel bíró ember éltető szellemét pedig a pszüché ill. anima szóval jelöli a filozófia – ezt mi magyarul egyszerűen léleknek hívjuk.
De a Szentírás előbb született, mint a keresztény filozófiai nyelvezet; sokszor kevésbé cizellált vagy kiforrott a szóhasználata, ám ez nem vesz el semmit üzenetének jelentőségéből! A Bibliában fokozatosan tárul fel, hogy a Szentlélek nem csak Isten egy tulajdonsága, hanem személy, méghozzá az Atyától és a Fiútól különböző, de velük lényegi egységben lévő isteni személy. Jézus személyként beszél az isteni ruáchról (Jn 14 és 16), és Pünkösd után az új tanítványokat az Atya és a Fiú mellett a ruách (pneuma) nevében is kell keresztelni. Ez az, amit az Egyház elsősorban tovább akar adni, amikor róla beszél. A magyar szóhasználatban véleményem szerint azért honosodott meg a Szentlélek elnevezés a Szent Szellem helyett, mert jobban kifejezi annak személy voltát. Magyarul lehetséges az egész személyről a lélek szóval beszélni (lélekszám, „egy lélek sincs”, „lelkem” megszólítás). Ezzel szemben a szellem szót sokszor csak az értelemmel, intellektussal összefüggésben használjuk, időnként a szellemiség lerövidüléseként (szellemi foglalkozás, szellemi fogyatékos, „Kodály szellemében”). Nem véletlen, hogy a Jehova Tanúi, akik tagadják a Szentháromság létét és Isten ruáchját pusztán személytelen erőnek tartják, magyarul a szent szellem kifejezést használják (így, kisbetűvel) az általuk kifejezni akart fogalomhoz.
A jószándékú törekvés a bevett szóhasználat megváltoztatására nem hogy nem visz közelebb a Szentírás megértéséhez, de újabb zavart okoz. Nekem sajnos úgy tűnik, leginkább egyes keresztény csoportok különállásának hangsúlyozására szolgál, tovább mélyítve ezzel a szakadást Krisztus Testén belül. A nem hívők számára pedig további félreértések forrása: lám, egy újabb szó, vajon van Szentlélek is meg Szent Szellem is? Sajnos a szó szerinti fordítás harcos erőltetésével nem spórolták meg a magyaráznivalót, mert a Szent Szellem megnevezéssel azt kell folyton kiemelni, hogy nem egy misztikus jelenségről vagy erőről, hanem élő személyről beszélünk. Nem véletlen, hogy az elmúlt évszázadok alatt a jelentősebb Bibliafordítások mindig megmaradtak a Szentlélek megnevezésnél. Nem vették át a Szent Szellem kifejezést a sola scriptura elvét valló történelmi protestáns egyházak, de még a Magyarországi Pünkösdi Egyház sem.
„Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét (pneuma).” (Jn 14,16-17a)
Jézus az utolsó vacsorán egy különleges névvel illeti a Lelket: Paraklétosz. Ez annyit jelent: védő, pártfogó. Tulajdonképpen védőügyvéd: olyasvalaki, aki más valakinek az ügyében közbenjár. Magyarra sokszor Vigasztalónak fordítjuk, de jó tudnunk, hogy a jelentése ennél sokkal gazdagabb. És mint Istennek minden, a Szentírásban előforduló megnevezése, valami nagyon fontosat mond el róla. Jézusnak azon az éjszakán, amikor a saját perére készül, ahol majd az emberek elítélik, arra van gondja, hogy bennünket bátorítson: nem maradunk magunkra az életünkben. A Szentháromság közösségébe akar bevonni bennünket egészen ingyenesen, hogy az ő Lelke járjon át bennünket, belőle “lélek-ezzünk”, és így valóban életünk legyen!
Interneten is elérhető források (fontossági sorrendben):
Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona, Szentlélek szócikk:
https://mek.oszk.hu/adatbazis/lexikon/phplex/lexikon/d/katlex/s403.html
Lázár Attila: Szent Lélek vagy Szent Szellem?
https://hitkerdes.blog.hu/2019/10/29/ismet_szent_lelek_vagy_szent_szellem
Tóth-Simon Károly: Szentlélek vagy Szent Szellem?
https://infaustus.wordpress.com/2015/02/06/szentlelek-vagy-szent-szellem/
Tóth-Simon Károly: Lélek és szellem
https://infaustus.files.wordpress.com/2012/09/lelek_szellem.pdf
Háló Sándor: Melyiket mondjuk? A “lélek” és “szellem” szavak jelentése a Bibliában: http://igemorzsa.hu/vitatott_temak/test-lel-szellem/lelek-szellem.html
Szász Péter: Szentlélek vagy Szent Szellem?
https://katolikus.ma/szentlelek-vagy-szent-szellem/
Demeter Géza: Szent Lélek vagy Szent Szellem?
https://reformatus-presbiteianus.webnode.hu/news/szent-lelek-vagy-szent-szellem/
