Pártoskodás a Pártfogó körül, avagy Szentlélek vs. Szent Szellem – 1. rész
Néhány évtizeddel ezelőtt egy új kifejezés jelent meg a magyar keresztény nyelvezetben: a Szent Szellem. Bevezetői azzal indokolják a használatát, hogy a Szentháromság harmadik személyének megnevezésére hagyományosan használt magyar Szentlélek szó egy félrefordítás eredménye, és mint ilyen, „zavart okoz, és megakadályozza a Szentírás mélyebb és igazibb megértését”. Mit is mondhatnánk erre?
Az első, amit le kell szögeznünk: szöveget fordítani nehéz. És egyáltalán nem csak a többszörös összetett mondatokban bővelkedő eszmefuttatások okozhatnak problémát. Egy-egy tárgykör speciális szakszókészletének ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy a megszülető fordítás ne csak jelentsen valamit, hanem a jelentéstartalom megegyezzen az eredeti szövegével. Számos vicces-kínos példát találunk arra, amikor ez a készség hiányzott. Én legutóbb egy, a szerzetesi fogadalmakról szóló cikk kapcsán teszteltem az egyik online fordító programot, és meglepődve tapasztaltam, hogy a „tisztasági fogadalom” kifejezést sikerült következetesen „dohányzásról való leszokásnak” fordítania. Hát, többféleképpen értelmezhető az önmegtartóztatás…
Külön érdekességet jelent, ahogyan egy szakszókészlet megszületik. Ilyen esetekben ugyanis – eltekintve a tükörfordításoktól – az új kifejezések sokszor egy nyelv, vagy még inkább az adott nyelvet beszélők logikáját tükrözik. Például: a fociban a goalkeeper feladata, hogy megakadályozza, hogy a labda a hálóba jusson, és így az ellenfél találatot szerezzen. Mégsem nevezzük magyarul találatőrzőnek, hanem kapusnak (aki a kapuban áll) vagy hálóőrnek (aki a hálót őrzi a találattól). Más a logika, más a szó – a lényeg, hogy a jelentéstartalom a lehető legközelebbi legyen. No és akkor fejeljük meg mindezt még olyan nehezítő körülményekkel, mint kulturális és korszakbeli különbségek…
Ezzel elérkeztünk egy nagyon lényeges, és korántsem egyszerű kérdéshez: a fordító akkor hűséges a Biblia szövegéhez, hogyha azt betű szerint, szóról-szóra fordítja, vagy a mondatok jelentését kell a lehető legpontosabban átültetnie egy másik nyelvre?
Azt gondolom, mindkét végletnek megvannak a veszélyei. Első látásra talán a szó szerinti fordítás egyszerűbbnek, mi több, biztonságot adóbbnak látszik. Nos, ez esetben azt találnánk a Teremtés könyvében, hogy Isten megsajnálta Ádámot, amiért egyedül van, és azt mondta: „szerzek neki segítőt, vele szemben állót” (Ter 2,18b). Tudnunk kell, hogy a „szemben állni” kifejezés a héberben a felek azonos méltóságára utal (mindketten állnak egymás jelenlétében), továbbá a másikkal kapcsolatos felelősség és hűség megfogalmazása. Nem így a görög nyelvi kultúrában, ahol éppen ellenkezőleg: ellenségeskedést jelent. Ezért helyes magyarul a „hozzáillő segítő(társ)” fordítás. Vagy Lukács evangéliumában Mária azért magasztalná Istent, mert az tekintetre méltatta az ő alacsony-lelkűségét és szétszórta a magas-lelkűeket. Csakhogy az alacsony-lelkű a magyar logika szerint nem alázatost, hanem alantast jelent, a magas-lelkű pedig nagylelkűt, és nem gőgös szívűt. Így a szöveghez való hűség helyett pont az ellenkezőjét kapnánk az eredeti mondanivalónak!
Persze a jelentés szerinti fordításnak is megvannak a maga veszélyei, ebben az esetben ugyanis még nagyobb szerepet kap a fordító személye, képzettsége, világlátása. Még a legnagyobb jószándék és gondosság mellett is igaz, hogy minden fordítás egyben ferdítés is.
Nyelvünk logikáját szem előtt tartva a görög Pneuma Hagion ill. latin Spiritus Sanctus fordításaként a magyar egyházi hagyományban a Szentlélek elnevezés honosodott meg. Ennek oka, hogy a Szentírás magyar fordítói a „lélek” szóval tudták a leghitelesebben visszaadni azt, amit a héber három, a görög és a latin pedig két különböző szóval fejezhet ki.
A legnagyobb nehézséget egy fordítás során az jelenti, amikor elvont fogalmakat kellene visszaadni, de a két kultúrában nincs azonos jelentéstartalommal bíró szókészlet. Ilyenkor a nyelv jelölő szóképeket (ideogramm) használ, melyek tartalma nem egyezik meg teljesen. Például egészen máshogy képzelték el a zsidó vallásban a Seolt és a pogány görögök a Hádészt. Az Ószövetség görög fordítása mégis kénytelen a Seolt Hádésznak fordítani, amikor a túlvilágról, az embernek a halála utáni valamiféle „lakhelyéről” akar beszélni. Ugyanígy jelentős tartalmi különbség van a héber ebed és a görög doulos szó között: elvileg mindkettő (rab)szolgát jelent, ám míg az előbbit egy sor bibliai törvény védi, és megilleti a szombati pihenőnap, addig utóbbi a görög-római kultúrkörben büntetlenül agyonüthető. Tehát a két szó nem azonos jelentésű (ekvivalens), csupán egymás ideogrammjai.
Ugyanezt mondhatjuk el a héber ruách és a görög pneuma viszonyáról is. A ruách a Teremtőhöz kötött fogalom, mivel egyedül Ő az élet forrása és fenntartója. Az embernek nincs ruách-ja, mert az ember teremtmény. Csupán arról lehet szó, hogy az ember az isteni ruách hatása alá kerülhet, hogy ezáltal közölje Isten szavát, és nagy tetteket vigyen végbe. Az emberi lélekre használt héber szó a nefes. Ezzel szemben a görög filozófiai gondolkodás (Platón és Arisztotelész nyomán) pneuma alatt mást ért: olyan isteni lényeget, amely ugyanakkor az ember egyik alkotórésze is, amely a halál után – kiszabadulva a test börtönéből – tovább él.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a pneuma nem ekvivalense a ruách-nak, csupán annak ideogrammja. Jövő héten innen folytatjuk!
