Pünkösdre jelent meg Farkas Ferencnek, a magyarországi Nyolc Boldogság Közösség egyik alapító tagjának könyve Tenyerembe írtalak címmel. Elmondja, hogy huszonéves fiatalként feleségével együtt hogyan tértek meg, és csatlakoztak a 80-as évek katolikus karizmatikus mozgalmához. Háromtagú kis közösségük szinte napról napra növekedett, a Lélek meglepő módon munkálkodott a szívekben. Ebben a blogban a könyv egy részletét közöljük, és szeretnénk kedvet csinálni, hogy tovább olvassátok Feri történetét, ami egyben a közösségünk története is.
„Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek” (ApCsel 2,4)
Így történt, hogy egyik napról a másikra a magyar katolikus karizmatikus megújulás fő sodrában találtuk magunkat. Katona István atya és még néhány elkötelezett pap – akik maguk is átélték a pünkösdi tapasztalatot, és papi hivatásukban is megújultak – pásztorolták és összetartották a lelkes karizmatikusok egyre gyarapodó táborát. Ezt a növekvő közösséget nem csak hozzánk hasonló huszonéves fiatalok alkották. Középkorú vállalatvezető, orvos, mérnök, tanár is tartozott ide. A Lélek hívása minden generációban visszhangra talált, a nyugdíjasoktól a középiskolás korosztályig.
István atyának több kis házi imacsoportja volt abban az időben, akik lakásokon jártak össze imádkozni, bibliázni. Mi hárman Péterrel egy új kiscsoportot kezdtünk el a Budaörsi úti albérletben, de kapcsolatban voltunk a többiekkel is. Havonta egy alkalommal a különböző karizmatikus közösségek tagjai közös szentmisére jöttünk össze a Kassai téri Szentlélek templomban. Nagyon hamar beépültünk az ottani dicsőítő zenekarba mindhárman. A Kassai téri misék nagyon emlékezetesek voltak, nemcsak a szentmise ünneplésére jöttünk össze, hanem volt dicsőítés, tanúságtételek, és elég gyakran próféciák is elhangzottak.
A Tömő utcai Béke Királynője kápolnában pedig Szentlélek szeminárium kezdődött az „újaknak”, frissen megtérteknek. Lelkesen eljártunk ezekre az alkalmakra Erikával, s a szeminárium végeztével az oltár elé térdeltünk, és másokkal együtt mi is átadtuk az életünket Jézusnak 1984 tavaszán. Nagyon hamar otthon éreztük magunkat új barátaink, testvéreink között.
Isten humora, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem: néhány évvel ezelőtt előszeretettel jártuk a környék olcsó kiskocsmáit a haverokkal, most pedig egy józsefvárosi kápolnába járok rendszeresen imádkozni. Az Úr csodálatos szabadítását éltem át függőségeimmel kapcsolatosan már akkor, mikor Erikával elkezdtünk ezért imádkozni. Elmaradt az ivás vágya, a dohányzás, a drogos kalandok is a messzeségbe tűntek. Az Úr figyelmes, óvó szeretetének tudom be azt is, hogy míg nem erősödtem meg új identitásomban, szinte nem találkoztam össze régi életemből való cimborákkal, pedig azelőtt nagyon gyakran egymásba botlottunk megbeszélés nélkül is, s máris volt ok az ivásra…
A budapesti karizmatikusok között egy új részegség ragadott magával, a Lélek mámorító, mindent megújító áradása, amit megtapasztaltam magam és mások életében. Szabadulásom azzal lett teljessé, hogy alapos életgyónást végeztem István atyánál. Milyen sok csodálatos dolog történt nála, abban a kis egyszobás káplán-lakásban! Ajtaja előtt sokszor álltak sorban a gyónásra, vagy imára váró testvérek.
Kis imacsoportunk közben egyre gyarapodott. Hívást éreztünk, hogy megosszuk, ami bennünk van, és másokat is hívjunk a megtérésre. Zenélni, énekelni szerető testvérek is csapódtak hozzánk. Lassan kezdtük kinőni a bérelt lakás kereteit. Nagy szomjúságot tapasztaltunk a fiatalokban Isten után, de leginkább Isten érezhető megtapasztalása iránt.
A mai napig nem tudom hova tenni egy akkori élményemet. Fogalmam sincs, hogy történt, de meghívtak bennünket Debrecenbe, a Svetits katolikus leánygimnázium egyik osztályába hittanórára, hogy tegyünk tanúságot saját Isten-tapasztalatunkról egy végzős lányosztálynak. Nem tétováztunk, néhányan kis közösségünkből vonatra ültünk, és ott voltunk a megbeszélt időpontban. A lelkes hallgatóságból az óra végén többen kérdezték, hogyan lehet hozzánk csatlakozni. Azt mondtuk, hogy érettségi után várunk benneteket budapesti imaközösségünkben. Nem kevesen komolyan vették ezt, és fél év múlva jelentkeztek, hogy akkor itt vannak, és jönni akarnak közénk. Közülük jó néhányan elkötelezett módon csatlakoztak imacsoportunkhoz a későbbiekben, egészen odáig, hogy részt vettek a Nyolc Boldogság Közösség magyarországi elindulásában, mint szerzetes nővérek vagy családosok.
Kapcsolódó cikkek:
https://www.magyarkurir.hu/hirek/isten-soha-nem-hagy-el-minket-apa-es-fia-hit-altal-szabadult-meg-szenvedelybetegsegetol
