A francia eredetű Nyolc Boldogság Közösséghez tartozó Csaba Veronika Mária nővérrel a százötven évvel ezelőtt született Kis Szent Terézről, egyháztanítónkról, a világszerte népszerű, modern szentről beszélgettünk. Az alábbiakban interjúnk első részét olvashatják, mely bízunk benne az induló nagyböjti időben különösen is segíthet életünk megújításában.
– Miért lett Kis Szent Teréz ennyire fontos a Nyolc Boldogság Közösségnek és a mai kor emberének?
– Teréz nem is annyira a saját kora, mint inkább a mai idők apostola. Ma sokkal sebzettebbek, gyengébbek vagyunk, mint a régi idők szentjei, nem tudunk úgy élni, mint Remete Szent Antal vagy Avilai Szent Teréz. Kis Szent Teréz is nagyon törékeny volt, de az életszentségnek olyan eredeti lelkiségére talált rá, amit minden ember követhet. Részletesen leírta a belső élményeit, mélyen reflektált önmagára, életét nagyon pontosan megismerhetjük az írásaiból.
Teréz vágyott arra, hogy „nagy szent” legyen, de nyilvánvaló volt számára, hogy erre a saját erejéből teljesen képtelen.
Isten azonban nem keltene benne ilyen vágyat, ha nem maga akarná véghezvinni benne ezt a művet. A kegyelemmel nagyon tudatosan együttműködve jutott el az életszentségre. Egyházdoktorrá avatása alkalmából II. János Pál így fogalmazott (Divini amoris scientia, 1997): „Élete során Teréz új világosságokat, rejtett és titokzatos értelmeket fedezett fel, s az isteni Mestertől megkapta a »szeretet tudományát«, melyet írásaiban nagy eredetiséggel mutatott be.”
– Teréz már kicsi gyermekként nagy traumákat élt át. Könnyen előfordulhatott volna, hogy ezek hatására képtelenné válik a bizalomra, a ráhagyatkozásra, ami lelkiségének lényege lett. Melyek voltak ezek a gyermekkori tragédiák?
– Manapság gyakran beszélünk szeparációs szorongásról, és ez tényleg sok bajunk okozója. Lehet, hogy ezért tényleg maga felelős valaki, de az is lehet, hogy egyszerűen így hozzák az életesemények. Amikor Teréz édesanyja, Zélie a kilencedik gyermekét, Terézt várta, már mellrákja volt, s addigra négy gyermekét veszítette el. Korábban volt már egy Teréz nevű kislánya is, aki négy-öt évesen halt meg.
Teréz tehát egy helyettesítő gyermek, a nevét egy elhunyt testvére után kapta.
Beteg édesanyja szorongva várta őt, attól is tartott, hogy nem fogja tudni szoptatni; egy korábbi szülésénél ez már előfordult, és a csecsemő meghalt. Teréz szülei akármilyen szentek voltak is (Louis Martint és Marie-Azélie Guérint Ferenc pápa 2015. október 18-án avatta szentté, ők voltak az első együtt szentté avatott házaspár), akármilyen nagy szeretetben éltek is, a gyász ott élt a szívükben, benne volt a családi légkörben. Féltek, mi lesz, ha ez a kicsi is meghal… Ebbe a helyzetbe született bele Teréz. Szerencsére találtak neki dajkát, de elválasztották az édesanyjától. A pici baba a dajkánál élt, akihez kötődni kezdett. Egy év elteltével aztán visszavitték a szüleihez, akiket nem ismert. Ekkor megint el kellett szakadnia az élet forrásától.
– Milyen gyerek volt a kis Teréz?
– Nagyon szerették, kényeztették, hiszen ő volt a legkisebb a családban, a nővérei is sokszor „babáztak” vele. Hitben nevelkedett pici kora óta. Az édesanyja rendszeresen levelet írt a testvérének, aki vizitációs nővér volt. Ezekből megtudhatjuk, hogy
Teréz különleges, élénk, akaratos, belevaló kislány volt.
Amikor valami rosszat tett, nem titkolózott, mint általában a gyerekek, hanem odaállt az ajtó elé, és várta, hogy hazaérjen az apukája. Amint belépett, a kislány a karjaiba vetette magát, és gyorsan elmondta neki, hogy mit csinált. Az édesapja annyira el volt bűvölve ettől, hogy megölelte és megpuszilta.
Teréz alapélménye, hogy bármilyen hibát követ is el, az Atya karjába vetheti magát, aki „csókkal fogja megbüntetni”.
– Ebből a családban megélt szeretetből és hitből származik tehát tapasztalata az irgalomról, amit később is megél és tanít.
– Teréz már karmelita nővér, amikor lelki testvérként kap két missziós papot, akikkel levelezést folytat. Az egyikük sokat panaszkodik a leveleiben a bűnei miatt. Teréz nem érti ezt a hozzáállást. Arra
bátorítja őt, hogy vesse magát Isten karjaiba, és mondja neki: „Atyám, büntess meg egy csókkal.”
A közösségben gyakran énekeljük Teréz verseit, amelyek a Rózsaeső imaesteken is felhangzanak. Az egyikben ezt írja: „Ha a világ összes bűntényét (!) elkövettem volna, akkor is megőrizném ugyanazt a bizalmat, mert jól tudom, hogy ez a rengeteg bűn nem más, mint egyetlen csepp víz az égő parázson.”
– Négyévesen meghalt Teréz édesanyja. Hogyan élte meg ezt a fájdalmat?
– Szerencsétlenül alakult, hogy apja odavitte a kislányt a már holtan fekvő édesanyjához. Arra kérte, csókolja meg még utoljára, és nem kérdezte tőle, hogy akarja-e. Teréz irtózattal csókolta meg anyja hideg homlokát. Nem készítették fel őt arra, hogy Zélie meg fog halni, csak azt látta, hogy halott. Később a visszaemlékezéseiben leírja, hogy ezután megváltozott a természete:
a vidám, élénk gyermekből állandóan síró, túlérzékeny kicsi lány lett.
A nővérei és az apukája nagyon vigyáztak rá, kényeztették, mindent megtettek azért, nehogy megbántsa valami.
– A félárva kislány Pauline nevű nővérét választotta pótmamának, ám néhány évvel később tőle is el kellett válnia.
– Teréz véletlenül tudta meg, hogy Pauline belép a Kármelbe. A testvére nem beszélt neki erről. A kislány ekkor ágynak esett, súlyos depressziós állapotba került, hallucinációk gyötörték. Az orvos tehetetlen volt, nem hatottak a gyógyszerek. Imádkoztak érte a Kármelben, az apa több templomban is szentmisét mondatott érte.
Mély gyógyulást élt át, amikor a szobájában álló Mária-szobor rámosolygott.
Ő legalábbis így élte meg. Egy anyai mosoly gyógyította meg Terézt, aki elveszítette az édesanyját és a pótanyjának választott Pauline-t is. Máriában visszakapta az anyai szeretetet.
– Érdekes, hogy Kis Szent Teréz édesapja és édesanyja is szerzetes akart lenni fiatalkorában. Testvérei közül is volt, aki belépett a Kármelbe vagy más rendbe. Hogyan jelentkezett Terézben a vágy, hogy szerzetes legyen?
– Teréznek már gyermekként végtelen álmai, vágyai voltak, és később sem mondott le ezekről, mint általában az emberek.
Szenvedélyes kislány volt, és szenvedélyes is maradt.
Ő tényleg teljesen Istennek akarta adni az életét, már gyermekkorában megfogadta, hogy semmit nem fog megtagadni tőle. Kérdés, hogy miért lépett be a Kármelbe tizenöt évesen. Ilyen fiatalon ez nem is volt lehetséges, ő mégis elérte. Azért, mert Pauline, az „anyukája” már ott volt? Nyilván ez is közrejátszott ebben. De tény, hogy az Istennel egyesült élet, sőt az életszentség már gyermekként a figyelme középpontjában volt. Hatalmas benne a szeretetvágy, ugyanakkor érzi a törékenységét is. Később teljesen őszintén leírja, hogy ha Isten nem óvja meg, „mélyebbre csúszhatott volna”, mint Mária Magdolna.
– Hogyan és miért hozott áldozatot? Mitől tudta ennyire szeretni az áldozathozatalt?
– Számára az áldozat mindig a szeretetből fakadt. Teréz általában apró áldozatokat hozott, ami lehetett csak annyi, hogy rámosolygott valakire, akinek az adott pillanatban a legszívesebben hátat fordított volna, vagy szeretettel elrakta a nővérek otthagyott kórusruháit. Nagyon tudatosan kereste ezeket a lehetőségeket.
Már gyerekkorában tudta, hogy nem fogcsikorgatva, magának fájdalmat okozva kell megtennie ezeket, hanem szeretettel és örömmel.
– Hogyan jutott erre a bölcs belátásra gyermekként?
– A meghatározó kegyelem és az ő mély, személyes döntésének pillanata tizennégy éves korában jött el az életében: ezt karácsonyi kegyelemnek nevezi. A család jött haza az éjféli miséről. Teréz nagyon várta az ajándékokat, fáradt apja pedig kifejezte, milyen jó, hogy ez az utolsó év, amikor ilyen gyerekséggel kell foglalkoznia. Teréz elindult felfelé a lépcsőn, a testvérei látták, hogy könnyes a szeme, ebből megint sírás lesz… Ám nem így történt.
Hozott egy döntést, visszafordult, és mosolyogva visszament a családjához.
Teréz azt írja, ezen az éjszakán lett felnőtt, és ettől kezdve egyetlen küzdelemben sem győzetett le. Az áldozatokkal kapcsolatban az is fontos, hogy nem akarja számontartani és Istennek érdemként bemutatni ezeket. Mindent teljesen ingyenesen, szeretetből tesz. Ez az „üres kezek” lelkülete. 1895-ben, két évvel a halála előtt így ajánlja fel magát Isten irgalmas szeretetének: „Az életem végén üres kézzel fogok megjelenni előtted, mert nem kérem tőled, Uram, hogy számold a jótetteimet… A te igazságodat akarom magamra ölteni, és a te szeretetedtől megkapni, hogy örökre birtokoljalak téged.”
– A belülről fakadó érzelmeket általában követni szoktuk, ő azonban tudatosan nem teszi ezt. Hogyan képes erre?
– Nem tagadja le az érzéseit, tudatosítja és megéli azokat, de képes szabadon dönteni a szeretet mellett, nem a sebzettségé az utolsó szó. Mitől lett egyházdoktor? Hiszen semmi nagy dolgot nem tett.
Belátta, ő csak arra képes, hogy megemelje és feltegye a lábát az első lépcsőfokra, de kell egy lift, ami azután felemeli.
A gazdag polgárházakban akkoriban jelentek meg az első liftek, s a látványuk hatott Terézre. Számára a lift a Jóisten karja. Úgy érezte, nem növekednie kell, hanem egyre kisebbé válnia. Azt mondja, a legnagyobb kegyelem, amit Istentől kapott, éppen az, hogy megmutatta neki a kicsinységét, a képtelenségét. Ezért aztán naponta százszor is Isten karjába vetette magát, és a kegyelem fokozatosan átalakította.
(2. rész)
– Mit taníthat nekünk Kis Szent Teréz, az egyházdoktor?
– II. János Pál pápa 1997-ben egyházdoktorrá avatta Kis Szent Terézt. A Divini amoris scientia kezdetű apostoli levelében így fogalmazott: „Élete során Teréz új világosságokat, rejtett és titokzatos értelmeket fedezett fel, s az isteni Mestertől megkapta a »szeretet tudományát«, melyet írásaiban nagy eredetiséggel mutatott be.”
Teréz a szeretetet egyszerűen élte meg, mégis olyan utat ismert fel, amely eredeti, és biztosan elvezet az életszentséghez, egy kiteljesedő, boldog élethez.
Részletesen leírta belső életét, érzelmeit, azt, hogy miként élt a kegyelemmel, és leírta a küzdelmeit, sőt az elbukásait is.
Teréz hónapokig feküdt a betegszobán, ott is halt meg. Az Utolsó beszélgetésekben (melyben a gyógyíthatatlan betegségével küzdő, halálára készülő Teréznek a nővéreivel folytatott beszélgetései olvashatók – a szerk.) néha hősies dolgokat tesz és mond, máskor viszont egészen gyenge és esendő. Akkori rendi elöljárójának, Ágnes anyának (aki nem más, mint a legidősebb nővére, Pauline) megvallja: „Itt tartok, még mindig szükségem van rá, hogy sajnáljanak.” Arról is beszél, hogy „nem lenne szabad a gyógyszereket a betegek mellett hagyni”, tisztában van ugyanis azzal, hogy a szenvedés egy fokán a beteg úgy érezheti, nem bírja tovább, és kísértést érezhet arra, hogy a halálba meneküljön. De vannak heroikus pillanatai is, például május 27-én, négy hónappal a halála előtt. Megjegyeztem a dátumot, mert nagyon szeretem ezt a mondatot, ami Teréz egész életfilozófiáját összefoglalja: „Vannak olyan emberek, akik mindenre úgy tekintenek, hogy azzal a lehető legrosszabbat tegyék maguknak. Én pont fordítva vagyok. Ha az ég olyan sötét, hogy egyetlen fénysugár sem látszik, legyen, akkor abból csinálok magamnak örömet!”
Bármit élt is Teréz, az soha nem akadályozta meg abban, hogy higgyen, reméljen, szeressen. Úgy gondolom, ezek számunkra is alapvető szempontok.
– Hihetetlen ez a tudatos, felnőtt hozzáállás egy huszonnégy éves haldokló lánytól!
– Teréz a halála előtt jó másfél éven át a lélek éjszakáját éli meg, már hinni sem képes. Úgy érzi, nincs Isten, nincs mennyország, nincs semmi, amiért az életét adta. De hatalmas benne az akarat, és úgy dönt, ő soha nem sodródik: „Azt hiszem, amit hinni akarok.”
– Tudna példát mondani erre az életéből?
– Amikor még otthon van, a szülői házban, tizennégy évesen hall egy sorozatgyilkosról, Pranziniről, aki több nőt megölt. A gyilkost elfogják, bíróság elé állítják, az újságok tele vannak ezzel a hírrel, s egész Franciaország várja, hogy halálra ítéljék és kivégezzék ezt a szörnyeteget. Teréz hozzáállása azonban egészen más.
Ő tényleg az evangélium szerint él, és Isten tekintetével akarja látni az embereket, az eseményeket.
Megkéri a nővérét, hogy mondasson a nevében szentmisét Pranzini megtéréséért. Imádkozik ezért az emberért, mert az nem lehet, hogy elkárhozzon. Pedig a katolikusok is azt kívánták, hogy végezzék ki Pranzinit. Teréz – apja kívánsága szerint – nem olvashat újságot, de az egyik napilapban mégis meglát egy cikket, amiből megtudja, mi történt a kivégzéskor. Pranzini nem volt hajlandó gyónni, ám amikor már fent volt a guillotine emelvényén, egyszer csak odaintette magához a papot, és háromszor megcsókolta a keresztet. Teréz nagyon boldog ettől, és azt mondja: „Ő az első gyermekem!” Mi ez, ha nem paradigmaváltás? Teréz igazi anyai szívvel viszonyul a gyilkoshoz is.
– A „karácsonyi kegyelemben”, a miséről hazatérve zokon veszi fáradt édesapja szavait, és könnyes szemmel elindul fel az emeletre, majd egy pillanat alatt úgy határoz, hogy inkább mosolyogva visszatér a családja körébe. Teréz ekkor ellene mond a benső késztetéseinek. Hogyan lehet a döntése igaz és őszinte? Hiszen azt szoktuk hitelesnek tartani, ami egybevág a belső világunkkal.
– Eszembe jut Edith Eva Eger magyar származású amerikai pszichológus A döntés című könyve, amit az utóbbi években olyan sokan olvasnak, és rendkívüli hatást tesz az emberekre. Edith az elképzelhető legborzasztóbb helyzetben, Auschwitzban tudott újra és újra az élet és a szeretet mellett dönteni. Ma is él, és az élete rengeteg gyógyító gyümölcsöt termett. Az embernek tudatosítania kell a lelkében zajló folyamatokat, észrevennie, megélnie az érzéseit, s azután lehetősége van eldönteni, hogy miként cselekszik, és a cselekvés visszahat az érzelmeire.
– Teréz nemegyszer megélte ezt a Kármelben is.
– Sokat küzdött a túlzott érzékenységével, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a hite szerint döntsön. A közösségben volt például egy nővér, akit mindenki került. Teréz leírja, hogy „nagyon kellemetlen hatással volt rá” is. És hogyan döntött? „Nem akartam engedni természetes ellenszenvemnek, azt mondtam magamnak, hogy a szeretetnek nem érzelmekből, hanem tettekből kell állnia, tehát mindenképpen azon voltam, hogy azt tegyem meg ezért a nővérért, amit annak a személyéért tennék, akit a legjobban szeretek.” (C kézirat)
Teréz elhatározta, hogy mindig mosolyogni fog rá, és keresi is az alkalmat erre. Egyszer aztán megtört a jég, és a nővér így szólt hozzá: „Teréz nővérem, (…) mi az, ami annyira vonzza énfelém?” A szeretet elért a másik ember szívéig, megérintette, és talán meg is változtatta. Így élt ő a Kármelben, ahol a nővérek kifejezetten keresték a szenvedést, a szigorúságot.
Teréz anyai szívvel, Isten tekintetével akarta látni az embert, és mindenáron szeretni.
Ebben állt az ő kreativitása, eredetisége. Tudta azt is, hogy ehhez nem kell nagy dolgokat tennie, elég egészen kicsiket, de szeretettel. Ezt nevezem én igazi „influenszerségnek”. Mindez egy elzárt kis Kármelben történt a 19. században, és máig hat ránk!
– Érdekes ellentmondás az is, hogy Kis Szent Teréz a missziók védőszentje, holott egész életében a lisieux-i Kármel falai között élt, a világtól elzártan.
– Teréz nagyon készült arra, hogy Vietnámba utazzon, a saigoni Kármelbe. Nagyon vágyott az Egyházban jelen lévő valamennyi hivatásra. Még 1896-ban, a halála előtti évben is mélyíteni akarta a hivatását. Jeanne d’Arc volt a nagy példaképe. Szeretett volna vértanú, harcos katona, apostol lenni, sőt egyházdoktor és pap is, hogy elvigye Jézust az emberek közé. Szenvedett, hogy mindez nem lehet. Mindig minden kérdésére, vágyára a Bibliában kereste a választ, mást már nem is olvasott, csak a Szentírást. Ez azért is érdekes, mert abban az időben a nővéreknek nem volt bibliájuk, csak kivonataik. Egyetlen biblia volt a Kármelben, de ahhoz nem volt hozzáférésük. Teréz a kivonatokból bemásolt a noteszébe részeket, amiket kívülről megtanult. Egyszer, amikor éppen a meg nem valósuló hatalmas vágyaitól szenvedett, tekintete az 1Kor 12–13. fejezetére esett. Ebben írja le Szent Pál, hogy milyen karizmák, szolgálatok vannak az Egyházban, és itt olvasható a szeretet himnusza is. Teréz ekkor megérti, hogy az Egyháznak különböző tagjai vannak, s a láb nem lehet a kéz, a szem nem lehet a láb, de a vértanúk nem adták volna az életüket a hitükért, ha nem lett volna bennük szeretet. Pál beszél a test különböző tagjairól, de a szívről nem. Teréz arra következtet, hogy az Egyháznak szíve is van, és ebben a pillanatban végre megtalálja a helyét: „Megértettem, hogy a SZERETET MAGÁBAN FOGLALJA AZ ÖSSZES HIVATÁSOKAT, HOGY A SZERETET A MINDEN, HOGY ÁTFOG MINDEN IDŐT ÉS MINDEN TERET … EGYSZÓVAL, HOGY ÖRÖKKÉVALÓ! És akkor túláradó, észtvesztő örömömben felkiáltottam: Ó Jézus, én Szerelmem … végre megtaláltam a hivatásomat … AZ ÉN HIVATÁSOM A SZERETET! …
Igen, megtaláltam a helyemet az Egyházban és ezt a helyet Te adtad nekem, Istenem …
Az én Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet … így minden leszek … így meg fog valósulni az álmom!!!” (B kézirat)
– Kis Szent Teréz a visszaemlékezésein kívül verseket is írt, közülük többet megzenésített a közösségük. A költeményeiből is látszik, hogy lángoló, szenvedélyes személyiség volt.
– Az életéről szóló három kézirat mellett több mint ötven verset írt és nyolc színdarabot, például a legkedvesebb szentjéről, Jeanne d’Arcról. A műveit sokszor maga adta elő nővértársainak a rekreációk és az ünnepek alkalmával. Erről fényképek is tanúskodnak. Kétszázhatvanhat levél is fennmaradt tőle, amelyek szintén nagyon fontosak a lelkisége szempontjából.
– Terézt viszonylag gyorsan, már 1923-ban boldoggá, majd 1925-ben szentté avatták. Halála után hatalmas erővel robbant be a köztudatba világszerte mindenhol, még Afrikában is.
– Ilyen, amikor a Szentlélek tesz valakit „influenszerré”. Semmilyen körülmény nem volt adott ehhez. Amikor meghalt, a karmeliták, mint ilyen esetben mindig, levelet küldtek a többi kolostorba, hogy tudassák nővérük halálhírét, és imát kérjenek érte.
Teréz halálakor azon tanakodtak, mit írjanak a nekrológba, hiszen életében nem történt vele semmi, nem tett semmi különöset.
Csak akkor válik ismertté, amikor megjelenik az önéletrajza, amit engedelmességből írt, az elöljárói kérésére. Az emberek elkezdik olvasni a könyvet, és futótűzként terjed Teréz lelkisége. X. Piusz pápa már azt mondta róla, hogy a 20. század legnagyobb teológusa. Lisieux-i Kis Szent Teréz olyan szent, aki
életében nem tett csodát, nem ismerték, nem volt külső, látható missziója.
A Kármel falai között élt. Ám amikor a műveit olvassuk, mégis az a benyomásunk, hogy az egész földet beutazta, az egész világot magához öleli, olyan nagy benne a belső, lelki tágasság.
https://www.magyarkurir.hu/hirek/az-ures-kezek-lelkuletevel-nagybojti-beszelgetes-lisieux-i-kis-szent-terezrol
