Evangélium advent 3. vasárnapján (C év): Lk 3,10-18.
„Ekkor megkérdezte őt a tömeg: »Mit cselekedjünk tehát?« Ő ezt felelte nekik: »Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.« Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: »Mester! Mit cselekedjünk?« Ő ezt válaszolta nekik: »Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek.« Megkérdezték őt a katonák is: »Hát mi mit cselekedjünk?«. Azt mondta nekik: »Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.«.
A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: »Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.«.
Még sok egyébre is intette a népet, és hirdette nekik az evangéliumot.”
Az advent, mint befogadás
Van egy nagyon érdekes kontraszt az evangéliumi szakasz második felében. A tömeg tódul Jánoshoz, hogy hallgassa a tanítását, és útmutatást kapjon tőle az élethez; mi több, a vámosok Mesternek szólítják őt.
János számára pedig az a fontos, hogy eloszlassa a személye körüli félreértéseket. Nem mindentudó, de azt tudja, hogy kicsoda ő – és hogy ki nem. Nem ő a messiás. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. (Lk 3,16) A zsidó hagyományban ez egy sokat mondó kifejezés. A Babiloni Talmud (Ket 96a) megjegyzi, hogy egy tanítványnak minden szolgálatot el kell végeznie a mestere számára – kivéve a saruszíjak eloldását (a lábbeli levételét), mert az megalázó cselekedet, és a kánaáni rabszolgák feladata. Nem vagyok méltó. Milyen jó, hogy Istent ez egyáltalán nem érdekli!
December 17-én liturgikus értelemben is elkezdődik a konkrét karácsonyi készület: a szentírási olvasmányok és az imádságok szövegei immár Krisztus születésére készítenek bennünket. Ez az úgynevezett ó-antifónák időszaka. Talán nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, de mivel ez a liturgikus szívem csücske, hát persze, hogy idecsempészem őket, legalább említés szintjén! Ezek az esti vesperásban énekelt Magnificat-antifónák (refrének) a Megváltó utáni vágyakozást fejezik ki. Minden nap más, az Ószövetségből vett megszólítással fohászkodnak az Üdvözítő eljöveteléért: Ó Bölcsesség, Ó Adonáj, Ó Jessze gyökere, Ó Dávid kulcsa, Ó Napkelet, Ó Nemzetek királya, Ó Emmanuel. (Tehát az elnevezés a kezdő „Ó” indulatszóból ered, és nem azért hívják őket ó-antifónáknak, mert nagyon régiek!) Itt találtok egy kis összefoglalót és hallgatni-valót minderről az előttünk álló napokra.
Ezzel a változással megint egy érdekes helyzet áll elő: az Egyház ilyen, a hatalmasságnak kijáró megszólításokkal vezet végig bennünket a karácsonyt megelőző nyolcadon. Azokon a napokon, amikor egy kisgyermek születésére készülünk. Aki látszólag nem ott és nem akkor születik, ahogyan várták. A családi otthon helyett egy istállóban, a királyi palota helyett Betlehemben.
Ő nem csak beteljesíti Isten ígéreteit – Ő maga az Ígéret. Ő nem csak megajándékoz bennünket különféle kegyelmekkel – Ő maga az Ajándék. Ő nem csak megtanít bennünket, hogy hogyan kellene jól, helyesen élni – Ő maga az Élet. Ő nem csak megmutatja nekünk az Istenhez vezető utat – Ő maga az Út. Ő nem csak megismertet bennünket Istennel – Ő maga az Isten.
Ezért is érdemes csínján bánni a karácsonyi ajándékozással. Persze, fontos, hogy kifejezzük a szeretetünket a rokonaink és barátaink felé. De ennek az ajándékozásnak a forrása elvileg az, hogy felismertük: mi magunk ingyenesen és felfoghatatlan mértékben megajándékozottak vagyunk Isten által. Ilyen szép passzív szerkezetben. Nem csak nyelvtanilag, hanem a létemet érintően is: Isten megajándékoz engem. Ez az alapvető sorrend, ez az alapvető dinamika az életemben. Isten kezdeményez, én pedig egyre inkább felfedezhetem, kibonthatom azt, amit nekem szán. Johannes Hartl mondta egyszer, mennyire értelmetlen az a reakció egy ajándék elfogadásakor, hogy „Jaj, igazán nem kellett volna!”. Persze, hogy nem kellett volna! Azért ajándék! Ez a lényege! És ezért örülünk neki annyira.
Megajándékozott vagyok. Már. Ingyen. Én.
A kérdés, hogy tudom-e ezt magamról? Mint ahogy János tudta, hogy kicsoda ő. Tudta, hogy nem ő a messiás. Tudta, hogy nem méltó vele kapcsolatban lenni. De ez nem akadályozta meg a találkozásban, sőt.
Elfogadni, hogy Isten meg akar ajándékozni. Sokkal jobb, nagyobb, teljesebb mértékben, mint ahogy én most pillanatnyilag felfogom vagy elképzelem, hogy mi lenne nekem a jó. Sokkal személyesebb módon. Ő nem megszakítja a történelem menetét, hanem belelép, és magát ajándékozva minőségileg átformálja azt.
Felismerni, hogy ha befogadom Őt, én magam is ajándékká válhatok. A következő vasárnap ennek egy nagyon szép példáját fogjuk szemlélni.
