Evangélium advent 3. vasárnapján (C év): Lk 3,10-18.
„Ekkor megkérdezte őt a tömeg: »Mit cselekedjünk tehát?« Ő ezt felelte nekik: »Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen; és akinek ennivalója van, hasonlóképpen tegyen.« Odajöttek a vámosok is, hogy megkeresztelkedjenek, és megkérdezték tőle: »Mester! Mit cselekedjünk?« Ő ezt válaszolta nekik: »Semmit ne követeljetek azon felül, ami elő van írva nektek.« Megkérdezték őt a katonák is: »Hát mi mit cselekedjünk?«. Azt mondta nekik: »Senkit se bántalmazzatok, ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal.«.
A nép pedig várakozott, és mindenki tanakodott szívében János felől, vajon nem ő-e a Krisztus. János így szólt mindnyájukhoz: »Én csak vízzel keresztellek titeket. De jön, aki erősebb nálam, akinek nem vagyok méltó a saruszíját megoldani. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van, és megtisztítja szérűjét. A búzát összegyűjti a magtárjába, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti.«.
Még sok egyébre is intette a népet, és hirdette nekik az evangéliumot.”
A helyünkön lenni és a saját dolgunkat tenni
Az előző héten azt a kérdést tettük fel magunknak: mi az, ami akadályozza bennem az életet; mi az, amit elengedhetek? Az e heti evangélium is egy kérdéssel kezdődik: Mit cselekedjünk tehát? Advent folyamán visszaálltunk alaphelyzetbe, és próbáltunk teret és időt felszabadítani, kivonulni a pusztába, lehetőséget adva magunknak, hogy meghalljuk Isten szavát. Most lassan – de csak nagyon lassan – elkezdünk a cselekvés felé fordulni. Mit cselekedjünk tehát?
Keresztelő János válasza némiképp meglepő: nem mond semmi rendkívülit. Sőt! Azt kéri a hozzá fordulóktól, hogy térjenek vissza a normális kerékvágásba. Éljenek aszerint, ami az övék – és ne akarjanak mást. Elégedjenek meg a sajátjukkal.
Elégedjetek meg: hajlamosak vagyunk ezt a kifejezést negatívumként, korlátozásként értelmezni. Van a kötelezettség, az előírás, a megszokott – és mindent, ami örömöt ad, azt ezen felül kell megszerezni. Fontos látnunk, hogy János itt nem olyan emberekhez szól, akiknek kifejezetten napi megélhetési gondjaik voltak. Egyszerűen csak beálltak a sorba: úgy cselekedtek, mint mindenki más. Jött magától. Hiszen a vámosok megtehetik, hogy visszaéljenek a helyzetükkel. A katonák megtehetik, hogy másokat elnyomjanak. Az emberek megtehetik, hogy csak a saját jólétükkel törődjenek. De ezek a magatartásformák ritkán vezetnek elégedettséghez.
Azért ment ki a nép Jánoshoz a pusztába, mert újra akart kezdeni. Felismerte, hogy valamit nem jól tesz az életében, és szeretett volna rajta változtatni. Mit cselekedjünk tehát? A válasz bosszantóan egyszerű: legyetek a helyeteken. „Elégedjetek meg” – ez a kifejezés elsősorban nem korlátozó jellegű. Egy fontos felhívás rejlik benne. Ugyanis gyakran elfelejtjük értékelni azt, ami a miénk! Elfelejtünk örülni annak, amink van, és őszintén hálásnak lenni érte! És itt most nem egy felszínes, pozitivista hálára gondolok. Mélyen és igazán örülni annak, ami az enyém: ez elkötelezettséget feltételez, és nagy bátorság kell hozzá! Tudom, furcsán hangzik, de megértitek, ha megpróbáljátok!
Hálásnak lenni az életemért, értékelni azt, aki vagyok, örülni annak az útnak, ami az enyém: ha ennek teret engedek a szívemben, akkor nem kell más ezen felül, mert ez betölt. Elégedettséggel tölt el. Ez az elégedettség nem jelent passzivitást – ellenkezőleg: kíváncsiság jár vele, hogy mindinkább felfedezzem azt, ami az enyém. Kimondani az igent arra, ami már van, ami hozzám tartozik.
„Majd ha vége lesz ennek az unalmas, kötelező programnak, akkor végre azt csinálom, amihez kedvem van.” Ezzel a mondattal nem csak az a gond, hogy általa nem a jelenben, hanem egy elképzelt jövőben élünk. És persze kell, hogy legyenek olyan időtöltéseink, amik táplálnak bennünket. Most nem ezek ellen szólok. A gond az, amikor elfelejtek örülni. Elfelejtem, hogy mi az a jó, amit választottam, és ami ennek folytán az enyém. Panaszkodó egyetemisták, akik azt tanulhatják, amit szeretnének. Gondterhelt családosok, akiket a szeretteik vesznek körül. Rohanó szerzetesek, akik Istennek adták az életüket.
Advent harmadik vasárnapját hagyományosan az Öröm vasárnapjának nevezik. Ennek a hétnek a kihívása: elkezdeni őszintén értékelni azt, ami hozzánk tartozik. Amit Istentől kaptunk, vagy ami egy – Isten előtt kimondott – választásunk folytán a mienk. Lassan, napról-napra teret engedni ennek a rácsodálkozásnak. Hagyni, hogy ne csak az értelmünket, de a szívünket is érintse. Milyen szép, hogy ez hozzám tartozik! És aztán elkezdhetem valóban értékelni: energiát, időt rászánni, érzelmet belevinni. Fontosnak tartani. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is (Mt 6,21).
Most félbe kell szakítanom az írást, hogy előkészítsem az uzsonnát a lelkigyakorlatozó csoportunknak. Unalmasan hangzik, és nem kell hozzá nagy agytrösztnek lenni – de ez az enyém!
