Mire vársz? Margit nővér adventi blogja – 2. hét 1. elmélkedés: Az advent, mint vándorlás

/
/
Mire vársz? Margit nővér adventi blogja – 2. hét 1. elmélkedés: Az advent, mint vándorlás
A liturgikus év kezdetén és az Úr eljövetelére való várakozás időszakában az Egyház arra buzdít bennünket, hogy fogadjuk el a meghívást a pusztába. Ez a Szentírásban mindig egyszerre jelenti a kiszolgáltatottságot és az Istennel való találkozás helyét, gondviselése megtapasztalásának lehetőségét. 

Evangélium advent 2. vasárnapján (C év): Lk 3,1-6.

„Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, Heródes pedig Galilea negyedes fejedelme, Fülöp, a testvére Itúrea és Trachonitisz tartomány negyedes fejedelme, és Lizániász Abilína negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok alatt, elhangzott az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában. S ő elment a Jordán egész környékére, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára, amint írva van Izajás próféta beszédeinek könyvében:
A pusztában kiáltónak szava:
“Készítsétek az Úr útját,
tegyétek egyenessé ösvényeit!

Minden völgyet betöltenek,
minden hegyet és halmot elhordanak;
ami görbe, egyenes lesz,
a göröngyös pedig sima úttá:

és meglátja minden test Isten üdvösségét.”

 

Az advent, mint vándorlás

Most érkeztünk el oda, hogy az adventre úgy tekintsünk, mint a karácsonyra felkészítő időszakra. Ezért most arra hívlak benneteket, hogy karácsony ünnepének tartalmára is egy tágabb nézőpontból tekintsünk rá. 

Az Ószövetségben, és így a zsidó hagyományban, három nagy zarándokünnepet találunk. Ezek mindegyike egy természettel kapcsolatos ünnepen alapul, és egy-egy fontos üdvtörténeti esemény tartozik hozzájuk. Ezek alkotják a választott nép Istennel való történetének gerincét. Ezek beszélnek a legékesszólóbban és legtömörebben arról, hogy kicsoda Isten, és az ember életének értelme hogyan tárul fel a Vele való kapcsolatban. Ebből következően ezeknek a nagy ünnepeknek van ún. újszövetségi párjuk is, amikor a Szentlélek által még több tárul fel előttünk Isten megváltó tetteiből a történelemben. A legismertebb ilyen zarándokünnep a húsvét (pészach), a szabadulás ünnepe. Ezt követi a pünkösd (sávuot, a hetek ünnepe). A harmadik pedig – amiről most beszélni fogunk – a szukkot, a sátrak ünnepe (vagy sátoros ünnep).

Ez eredetileg egy szüreti ünnep, örömteli hálaadás a föld terméséért. Mélyebb vallási jelentésében ugyanakkor az üdvtörténet egy fontos eseményéhez kötődik: sátrakban lakjatok hét napig […], hogy megtudják utódaitok, hogy sátrakban lakattam Izrael fiait, miután kihoztam őket Egyiptom földjéről, én, az Úr, a ti Istenetek (Lev 23,41b-43). 

Vallásos zsidók ilyenkor sátrakat építenek, és az ünnep napjaiban ott laknak. Ha nem is a nap huszonnégy órájában, de elő van írva, hogy minimum mennyi időt kell ott tölteni. A sátrakat úgy kell megépíteni, hogy a tetején át látni lehessen a csillagos eget. Mindezt azért, hogy emlékezzenek a pusztai vándorlásra, amikor Isten vezette a népet. Azonban ez korántsem a lemondásról, az önsanyargatásról szól! Persze, jár némi áldozattal, néhány dologról le kell mondani, de a légkört az öröm és a hálaadás határozza meg. A sátrakat fel kell díszíteni és kényelmesen berendezni, hogy az ember szívesen időzzön ott. És nem csak önmagában: ilyenkor ugyanis vendégül látják a barátokat és rokonokat is. 

Salamon király korában az ünnep további tartalommal bővült, ugyanis a jeruzsálemi templomot is szukkotkor szentelték fel (1Kir 8,2; 2Krón 5,3). A Templom volt a látható jele annak, hogy Isten a népe között akar lakni, és Dávid nemzetségét választotta arra, hogy megmutassa áldását és gondviselését.  

A szukkot tehát a pusztai vándorlás emlékezete. Emlékezni arra, emlékeztetni magunkat arra, hogy „apám vándorló arám volt” (vö. MTörv 26,5), és hogy mi magunk is vándorok vagyunk itt a földön. Vándorok, akikről az Úr gondoskodik, akiket védelmez, táplál és vezet. Elvezet önmagához. Méghozzá úgy, hogy magára veszi emberi természetünket, köztünk üti fel a sátrát, vállalja a létmódunkat. A János evangélium prológusában ezt olvassuk: Az Ige testté lett, és köztünk lakott (Jn 1,14). A szöveg szó szerint így szól: közöttünk sátorozott. (Ez franciául egészen vicces, mert ha szó szerint fordítják, a magyar fülnek úgy hangzik: köztünk kempingezett…). Ezt ünnepeljük karácsonykor.  

Adventben pedig arra kapunk meghívást, hogy elkészítsük az Úr útját. Hogy felkészüljünk az érkezésére, és elhárítsunk minden akadályt, ami ezt megnehezítené. Az Izajás prófétától idézett felhívás első mondatának két lehetséges fordítása is van (a Szt. Jeromos Biblia Társulat kiadása is pl. Izajás könyvében az egyik, Lukács evangéliumában a másik változatát hozza ugyanannak a görög mondatnak). 

Az egyik: A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját! (Lk 3,4) Ez a fordítás Keresztelő Szent János előfutári szerepét emeli ki, hiszen két verssel korábban azt olvastuk, hogy elhangzott az Úr igéje Jánoshoz, Zakariás fiához, a pusztában.

A másik: Egy hang kiált: Készítsétek a pusztában az Úr útját! (Iz 40,3)

A liturgikus év kezdetén és az Úr eljövetelére való várakozás időszakában az Egyház arra buzdít bennünket, hogy fogadjuk el a meghívást a pusztába. Ez a Szentírásban mindig egyszerre jelenti a kiszolgáltatottságot és az Istennel való találkozás helyét, gondviselése megtapasztalásának lehetőségét. 

A prófétai felhívás ígérete, hogy a „tereprendezés” gyümölcseként meglátja minden test Isten üdvösségét (Lk 3,6). Ezért megéri! Hogy Simeonnal együtt elmondhassuk az idők végén, hogy látták szemeim üdvösségedet ( Lk 2,30). 

Átgondolandó:

Mi az, amiből kivonulhatok, amit elhagyhatok a mindennapjaimban azért, hogy legyen időm Istennel találkozni? Hogy megengedjem neki, hogy gondoskodjon rólam? Hogy Ő vezessen és tápláljon, adjon világosságot és pihenést – úgy, ahogyan Ő gondolja.

Hozzászólások

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!