Bevezetés
Újra összegyűltünk itt az Örökimádás templomban, a Rózsaeső imaestre, de bizonyára vannak közöttünk olyanok is, akik először jöttek el ezen az estén. Kis Szent Teréz miatt vagyunk itt valamennyien, azért, hogy ünnepeljük őt, tanuljunk tőle és kérjük az ő közbenjárását.
Sokan fordulnak hozzá, minden fajta nehézséggel, leginkább lehetetlen helyzetekkel, problémákkal. Sokak számára Teréz az utolsó remény, amikor úgy tapasztalták minden más segítség csődöt mondott. Nem csoda ez, hiszen Ő maga ígérte meg, hogy a mennyországból majd sok jót fog tenni, azt ígérte rózsaesőt fog hullatni a Földre.
Kérdezhetjük mi tehát ez a rózsaeső? Vajon van itt egy híres csodatevő, akinek elég csupán egy levelet írni és könnyedén megkapjuk a megoldást valamennyi problémánkra? Elég imádkozni egy kicsit és cserébe szertefoszlanak a gondjaink? Vajon végre megtaláltuk a varázspálcát Teréz személyében és egy csapásra megvalósíthatjuk segítségével személyes Kánaánunkat? Ha ez így lenne, akkor azt gondolom, nem férnénk be ebbe a templomba, még az Üllői úton is tolonganának az emberek.
Nem, nem erről van szó ma este. Bár valljuk be őszintén, van bennünk azért ilyen fajta várakozás is.
Talán azt is tudjátok, hogy majd levelet fogunk írni (ezen az estén). Ebben a kis levélben leírjuk szándékainkat, amelyekért kérjük Teréz közbenjárását. A levélírás egy egészen egyszerű gesztus, amellyel kifejezzük bizalmunkat és elismerjük, hogy Teréz képes segíteni nekünk.
Ugyanakkor az is előfordulhat, (és) ez az én személyes tapasztalatom is, hogy vannak szándékok, amelyeket évről évre megírok neki és bizony úgy tűnik, mintha nem figyelne rájuk. Talán még az is előfordulhat, hogy nem egyedül vagyok ilyen helyzetben?
Tehát, nem arról van szó, hogy Teréz minden gondunkat megoldja, de mégis megígérte ezt a rózsaesőt. Akkor hát, mit várhatunk igazából tőle?
A szentek úgy „működnek”, hogy azt a lelki utat, amelyet ők maguk végig jártak szívesen ajánlják, reklámozzák másoknak is. Hiszen tapasztalatból tudják, honnan és milyen módon jutottak el a céljukig. Sikerült nekik a célba érés, így meg kívánják osztani másokkal is a sikerük titkát. Mi valójában kis Teréz a titka?
A gyermekség lelkülete
Az első gondolat, amely mindenkinek eszébe jut, ha kis Terézről esik szó, a gyermekség lelkülete. Mit is jelent ez pontosan? Ha nagyon tömören akarjuk megfogalmazni a választ, akkor azt mondhatjuk: A gyermekség lelkülete abban áll, hogy megtapasztaljuk azt, hogy az Atya Isten szeretett gyermekei vagyunk. Az a tapasztalat az ember életében, amikor átéli, hogy Jézusban az Atyaisten őt örökbe fogadta. Jézus azért jött közénk, azért lett emberré, hogy a mi életünkben ez a tapasztalat megvalósulhasson. Kis Teréz zsenialitása pedig abban áll, hogy a gyermekség lelkületét a mai ember számára közel hozta.
Teréz felfedezi, hogy Istennel való kapcsolatában olyan lehet mint egy gyermek, aki teljesen a szüleitől függ, nélkülük nem tud élni és meg van győződve arról, hogy minden, amit a szüleitől kap, minden, amit a szülei közvetítenek felé az jó. Mi magunk is bármilyen élethelyzet adódjék, bármilyen nehézség, vagy érthetetlen szituáció, minden körülményben találkozhatunk az Atya Isten jóságával, irgalmával, szeretetével és ezáltal szinte átalakulhat, jóra fordulhat minden helyzet, még ha a körülmények nem is változnak meg.
Felnőttként már megtanultuk megkülönböztetni a jót és a rosszat és ez fontos és jó. Ugyanakkor tapasztaljuk azt is, hogy vannak helyzetek, melyek bár nehezek, bár jó lenne megváltoztatni őket, jóllehet sok mindent megtettünk, hogy javítsunk rajtuk, alapvetően mégsem változnak meg. Mi marad ekkor? Ugyan képesek vagyunk felmérni és beismerni, hogy a helyzet nem jó, de önmagában az a felismerés nem oldja meg a helyzetünket. Van egy pont, amikor már nem a megkülönböztetés, a mérlegelés számít, hanem annak elfogadása, befogadása, ami van, ami adatott, a valóságra kimondott igen tud előre vinni bennünket. És ez pontosan a gyermekség lelkülete. Minden ember életében van olyan dolog, aminek megváltozása, esetleg jobbra fordulása lehetetlennek tűnik vagy éppen az is. Teréz életében is volt ilyen. Neki sem volt könnyű ezt a megváltoztathatatlan tényt átélni, elfogadni és mindeközben reménységben élni. Teréz olyan helyzetben tanulta meg mit jelent a remény, amelyet nem tudott megváltozatni, jobbra fordítani. Ő is a szűk úton járt, azért, hogy rátalálhasson arra a bizalomra, arra a reményre, ami nem szégyeníti meg.
Teréz édesapja
Teréz a rendíthetetlen bizalmat és reményt a lehetetlennek tűnő helyzetekben sajátította el.
Az első ilyen nagyobb nehézség, amit talán többen ismerünk, Teréz gyermekkorára tehető. Édesanyja korán meghalt, és nővére, akit pótanyának választott magának nem sokkal később belépett a Kármelbe. Ez a kislány, akit itt látunk magunk előtt (fénykép), évekig szenvedett emiatt. Először komoly betegség kerítette hatalmába, majd miután ebből kigyógyult sokat küzdött a túlérzékenységgel, aggályossággal, minden fajta lelki gyengeséggel, anélkül, hogy ennek a küzdelemnek bármilyen eredménye mutatkozott volna. Olyan állapotban volt, ami meg is akadályozta normális, kiegyensúlyozott fejlődését. Szükség volt az égi segítségre ahhoz, hogy felnőhessen. Ezt a segítséget egy karácsonyon meg is kapta. Teréz úgy fogalmaz: „A munkát, amit én 10 év alatt nem tudtam elvégezni, Jézus, megelégelve jóakaratomat, amely sohasem hiányzott, egyetlen pillanat alatt elvégezte.” (MA117) Megtapasztalta ekkor, hogy nem hiába küzdött sok éven keresztül, hogy mindez idő alatt Isten vele volt, és a megfelelő időben a lehetetlent is képes volt véghezvinni őbenne.
A második talán kevésbe ismert szenvedés akkor kezdődött, amikor már Kármelita nővér volt. Belépése után nem sokkal édesapja súlyos beteg lett. A tudomány mai magyarázata szerint agyvérzést kapott, aminek következtében elvesztette az eszét. Mivel állapota olyan súlyosnak mutatkozott, zárt intézetben kellett elhelyezni őt. Ez nagy fájdalmat és szégyent is jelentett a család számára. Ráadásul Lisieux kis városában olyan hír kezdett terjedni, hogy Martin úr, Teréz édesapja azért őrült meg, mert kislánya, akit annyira szeretett elhagyta őt és apáca lett. Teréz, édesapja iránt érzett aggodalmát s szenvedését még csak fokozták ezek a rosszindulatú pletykák.
Pedig Teréz számára édesapja volt a világ legfontosabb embere. Az édesanya halála után ő volt a biztos pont a családban. Nagyon mély, meghitt kapcsolat alakult ki köztük. Többször is megemlékezik arról Teréz, hogy milyen sokat tanult Istenről édesapját látva, ahogy ő imádkozott, segítette a szegényeket, vagy egyszerűen, ahogy családja körében jelen volt. Teréz számára példakép volt az édesapja, és lehetett is, hiszen Teréz szüleit is boldoggá avatták. Ugyanakkor a szörnyű betegség által az édesapjáról alkotott addig oly tökéletesnek mutatkozó kép valamiképpen összetört. Édesapja olyan volt számára, mint egy tükör, melybe belepillantva az Atya Isten tekintetével találkozhat. Az elmebetegség által azonban mintha ez a tiszta tükör összetört, megrongálódott volna. Teréz ekkor vesztette el természetes gyermeki hitét, és akkor lett szüksége arra, hogy felnőttként újra megragadja a Jó Istennel való kapcsolatot.
Miközben átéli ezt a több szinten is próbára tevő nehézséget nagyon kevés eszköze van, hogy változtasson bármin is. A Kármelben van és semmi mást nem tehet édesapjáért, csak imádkozni tud.
Mit kezdjünk a szenvedéssel?
Mondhatnánk, hogy ez pont egy olyan lehetetlen helyzet, amit érdemes lenne megírni levélben Teréz közbenjárását kérve. Igen ám, de szegény Teréznek nem volt kis Teréze, akinek levelet írhatott volna. Nézzük csak hogyan tudott maga Teréz hozzáállni ehhez a helyzethez?
Ő sem találta mindjárt az utat, de egyet határozottan eldöntött: Istenhez fordul és nem adja fel a keresést, amíg rá nem talál a megoldásra.
Az első időszakban arra jutott, hogy ha már belépett a Kármelbe és odaadta az életét és erősen elhatározta, hogy ilyen módón a szentség útján akar járni, akkor bizonyos, hogy ez a sok szenvedés, amiben hírtelen része lett, segít abban, hogy gyorsabban szentté váljon. Vagyis arra jutott, hogy a szenvedés gyümölcse a szentség. Ebben az időben íródott leveleiben olyan kifejezéseket használ, hogy Szeressük Jézust annyira, hogy elszenvedjünk mindent érte”, vagy „ez a hősies szeretet”, vagy „haljunk hát vértanúhalált”. Ezek a mondatok kicsit keményen hangzanak. Ebben az időben azt helyezi a középpontban, hogy neki áldozatot kell vállalnia, szenvednie kell. Még erősen hangsúlyozza, hogy őneki mit kell megtenni Jézusért. Talán számunkra sem idegen ez a hozzáállás.
Kicsit később― mivel érezte, hogy ez nem igazán vezet el a megoldáshoz― felfedezi Jézus Arcát. Felismeri, hogy a saját ereje mennyire törékeny, és ekkor vigasztalást talál a szenvedő Krisztus Arcában. Eljut odáig, hogy segítséget keressen és kérjen. Ebben az időszakban sokszor használ olyan igéket, mint „keresni”, „érteni”, „találni”. Megérti, azt, hogy Jézus minden szenvedésünkben jelen van. Celine nővérének, aki édesapját ápolja, azt írja: „Drága Apukánkban Jézus szívünk külsejét érintette, de a legérzékenyebb részt. Hagyjuk, hadd fejezze be művét a lelkünkben.” (137) Most már kevésbe önmagára koncentrál, Jézus kerül a középpontba. Az én-től a Te felé fordul és így egyesíti saját szenvedését Jézuséval.
A bizalom és teljes ráhagyatkozás felé
Teréznek ez a magatartása már egy érett lelki életről tanúskodik, de ez még nem válasz a keresésére, ezzel az eredménnyel Teréz még nem igazán elégedett, tovább keres. Hiszen a középpontban még mindig a szenvedés állt. Elég makacs volt ez a fiatal apáca ― a kép itt körülbelül ebből az időszakból van ― nem adta fel azelőtt a kutatást, mielőtt még célba ért volna. Már mintegy öt éve hordozta ezt a terhet, amikor lassan átalakult a hozzáállása, valami új dolog született és azt tapasztalta, hogy Jézus él benne, ahogy szent Pál is mondja; „Már nem én élek, Krisztus él bennem” (Gal. 2, 20). Ez után születnek azok a csodálatos levelek, amelyekből már egyáltalán nem érezzük mekkora is valójában a megpróbáltatás, amit megél. Azt írja Celinnek: „a te Terézed nem szárnyal magasan mostanában, de Jézus megtanítja, hogy hasznot húzzon mindenből, amit magában talál, a jóból és a rosszból” (142). Egyre közelebb jut ahhoz, hogy mindent befogadjon Isten kezéből végtelen bizalommal abban, hogy győzni fog minden nehézség felett és ezt így fejezi ki:
„Jézus megtanítja nekem, hogyan adja a bankót ― más szóval a zsetont ― a szeretet játékában, vagyis nem!, inkább Ő játszik helyette anélkül, hogy megmagyarázná a módszerét, mert ez az ő dolga, nem Teréz-é. Neki csak rá kell hagyatkoznia, át kell adnia magát semmit meg nem tartva, még azt az élvezetet sem, hogy tudná, mennyit nyer.” (vö. 142)
Ekkor használja először azt a kifejezést, ami annyira jellemzi az ő lelkiségét: „ráhagyatkozás”. Már nem az ő énje van a középpontban, nem is az, amit Jézusról vagy Jézustól megtanulhat, vagy megérthet. Sőt már az sem igazán fontos, hogy hogyan élhetne meg egy lelki egyesülést Ővele, ami fontos lesz számára egyedül Jézus és az a bizalom, hogy egyedül Jézus elég. A kincs, amire rátalált Teréz hosszú küzdelem és keresés után lehetett az övé. Ez a kincs a bizalom, a ráhagyatkozás; ez nem jelent mást, mint teljesen átadni magunkat Jézusnak és hagyni, hogy ő kormányozza a „lelkünk” kis bárkáját. Ekkor válik Teréz igazán gyermekké: nem foglalkozik már saját magával, az erőfeszítéssekkel sem foglalkozik, sőt úgy tekint az életre, a nehézségekre, mint egy játékra: teljesen természetesnek tartja azt, hogy ebben a „élet-játékban” Jézus győzelemre jutatja őt a nehézségek közepette, hiszen Teréz túl kicsi ahhoz, hogy igazán értsen ehhez a játékhoz.
Ne értsük félre, Teréz soha nem lett lusta, vagy hanyag. Nem hagyta abba az áldozatokat és a szeretet cselekedeteit, de ezek nem jelentettek számára mást, mint Isten iránti szeretetének apró jeleit. Teréz tudja, hogy ő maga Istentől mindent nagylelkűen és ingyenesen kap. Így fogalmazza ezt meg: „Semmit ne tagadjak meg tőle, örüljek, amikor alkalmat ad iránta való szeretetemet igazolni, de mindez békében, ráhagyatkozásban történik, Jézus tesz mindent, semmit sem én.” (142)
Teréz, érett felnőtt magatartása nem más, mint a kis útjának, a gyermekség lelkületének, a bizalom zseniális útjának felfedezése és bejárása. Édesapja, akihez olyan nagyon ragaszkodott nem gyógyul fel, békében hal meg. Teréz sziklaszilárd bizalma mégis ebben a megpróbáltatásban edződött meg, olyan távlatokat kapva, mely túlmutat ennek a világnak határain. Azért olyan közismert Teréz és azért is merünk olyan bizalommal hozzá fordulni, mert ő végig járta a bizalomnak, ráhagyatkozásnak ezt az útját.
Teréz a mai estén a mi mesterünk, aki az élet nehézségeiben és a teremtett létünk korlátai között tanítja nekünk mit is jelent reményben élni. Amikor lázadozunk és már már fel akarjuk adni a küzdelmet, amikor saját erőnk végéhez értünk, amikor túlságosan aggódunk, akkor emlékezzünk Terézre és idézzük fel az ő tapasztalatát és válaszuk mi magunk is a Jó Isten iránti bizalommal teli ráhagyatkozást, éljünk mi magunk is reménységben. Jóllehet a múltunk, karakterünk a körülmények befolyásolnak, alakítanak bennünket, de a jövőnket mégsem tudják ezek teljesen meghatározni. Mindezek, csupán ugródeszkák, melyről elrugaszkodva az Isten felé lendülhetünk.
Ezen az estén nem egy csodatevővel találkozunk, hanem annál sokkal jobbal: itt van egy kis szent, aki bátorít minket, és azt üzeni ma nekünk: „tárd fel minden szegénységedet, minden elégedetlenségedet, minden szenvedésedet, minden fájdalmadat, ne rejts el semmit! Írj egy őszinte, személyes levelet, és amikor beteszed majd a kosárba, add oda egészen magadat és engedd meg, hogy az Úr Jézus beszálljon a bárkádba és ő kormányozza azt. És én megígérem neked, hogy rózsaesőt hullatok rád. Azaz a remény és a bizalom kegyelmét. Bátran menj tovább ÜRES KÉZZEL, az Atya mindenben gondoskodik rólad, hiszen az Ő szeretett gyermeke vagy!
(Ez az előadás 2011-ben a Budapesti Rózsaeső imaesten hangzott el)
