ADVENT ELSŐ HETE, 1. elmélkedés
Evangélium advent 1. vasárnapján (C év): Lk 21,25-36
„Jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, és a földön a népek kétségbeesett rettegése a tenger zúgása és háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, és annak várásától, ami a világmindenséggel történik, mert az egek erői megrendülnek. Akkor meglátják az Emberfiát, amint eljön felhőben, nagy hatalommal és dicsőséggel.
Mikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert közel van a ti megváltástok.«
Példabeszédet is mondott nekik: »Nézzétek a fügefát és a többi fát. Amikor kifakadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony, mondom nektek: el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.
Vigyázzatok hát magatokra, hogy el ne nehezedjen szívetek a tobzódásban és részegségben, s az élet gondjai között, és az a nap meg ne lepjen titeket hirtelen. Mert mint a csapda, úgy fog lecsapni mindazokra, akik az egész föld színén laknak. Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.”
Az advent, mint a visszarendeződés ideje
Az adventet szokás úgy emlegetni, mint a karácsonyra felkészítő időszakot. Ez igaz is, de hogy ezt helyesen tudjuk értelmezni, azt javaslom, egyelőre tekintsünk rá úgy, hogy ez a karácsonyt megelőző időszak. Mint tudjátok, egyáltalán nem ismerjük Jézus születésének dátumát – a december 25-i időpontnak szimbolikus jelentése van. Ez a téli napforduló utáni első nap, innentől növekszik a nappali órák száma. Ezt az életünkre nagy hatást gyakorló természeti jelenséget összekapcsoljuk egy még nagyobb, üdvtörténeti eseményre való emlékezéssel: hogy Jézus, az „igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött” (Jn 1,9).
Az advent ugyanakkor az egyházi év kezdete is. Nem fura, hogy egyből egy bűnbánati időszakkal kezdünk? Azt érdemes volna inkább a végére tartogatni, nem?!
Az advent, mint kezdet, a visszarendeződés ideje. Ugyanaz, mint amikor a sportban vagy a táncban visszaállunk alaphelyzetbe. Megálljt parancsolunk a rohanásnak-pörgésnek, keresünk egy stabil pontot, rendezzük a tagjainkat és újra felvesszük a kiindulási pozíciónkat. Mindezt azért, hogy még nagyobb lendülettel, erővel és örömmel induljunk el újra!
Keresztényként mi a mi alaphelyzetünk, amit jó újra felvennünk a célba éréshez? Nos, az Újszövetség ennek leírására a virrasztás szót használja.
Kétségtelen, hogy a virrasztás fájdalmas vagy félelmetes emlékeket-érzéseket idézhet fel bennünk: virrasztani egy beteg, egy haldokló, vagy egy koporsó mellett, virrasztani az őrségben háborús veszélyben vagy egy szerettünk érkezéséért aggódva. Most próbáljuk meg egy kicsit félretenni ezeket az asszociációkat. Nem hibás a tartalmuk, de amikor a Szentírás a híveket virrasztásra buzdítja, nem csak a Getszemani-kert tapasztalatát érti alatta! Jézus számtalan éjszakát virrasztott át magányos imádkozásban, és az evangélisták nagyon fontosnak tartották ezt feljegyezni – főleg Lukács, akinek szövegei az idei adventben vezetnek minket.
A nappal és az éjszaka a Bibliában a világosság és sötétség megnyilvánulási ideje átvitt értelemben is. A nappal a cselekvés ideje, amikor látjuk azt, ami körülvesz bennünket, és mi is láthatóak vagyunk. „Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja ennek a világnak a világosságát.” (Jn 11,9). Aki virraszt, ébren van, őrködik: bizonyos módon nappali életet él akkor is, mikor körülötte éjszaka van. Az éjszakára jellemző az érzékek eltompultsága, ezért használja a Szentírás az alvás és a részegeskedés képeit, mint kerülendő állapotokat. Ezzel szemben a nappalra jellemző magatartás a figyelem és tudatosság. Az éberség.
Virrasztani, ébernek lenni lelki értelemben véve azt jelenti: észrevenni, érzékelni azt, ami körülöttem történik. És nem csak fizikai szinten (bár ez az első lépés, és néha már ez sem könnyű), hanem mélyebb értelemben is. A jelenben lenni, jelen lenni. Kapcsolatban lenni a valósággal, kapcsolatban lenni Istennel. Nem görcsösen azon igyekezni, hogy elmeneküljek a valóság elől, vagy azt hozzáigazítsam az elképzeléseimhez. Nyugodt világossággal tekinthetek az életre: a létem alapja Istenben van. Ezen gondolatok elmélyítéséhez ajánlom sok szeretettel Béri László Renátó atya elmélkedéseit a “Kontemplatívok” podcast-sorozatban (Youtube-on elérhető).
Adventben tehát visszaállunk lelki alaphelyzetbe. A jelen pillanatra úgy tekintünk, mint ami az Istentől kapott életünk megvalósulása. Újra aszerint kezdünk gondolkodni és cselekedni, hogy a keresztségben Isten gyermekei és az örök élet örökösei lettünk. Ehhez az időszakhoz azért kapcsolódik a bűnbánat, mert ezzel a visszarendeződéssel és a Szentlélek segítségével meglátjuk, hogy az elmúlt időszakban milyen módokon tértünk el alapvető hivatásunktól, az Istennel való közösségtől. Hogyha kihagyjuk ezt az alaphelyzet újra-felvételt, akkor azt kockáztatjuk, hogy a bűnbánatunk görcsös és felszínes marad, nem látjuk meg az igazán fontos területeket, vagy nem lesz erőnk a változtatáshoz. A bűnbánat tehát nem az advent fő jellemzője vagy célja, hanem egy fontos és kívánatos következménye. Keressük hálás szívvel ezt az ajándékot!
Átgondolandó:
Ezekben a napokban tudatosan gyakorolhatjuk az éberséget, a jelenben-létet. Visszarendeződés, hogy a dolgaim és kapcsolataim a fontosságuknak megfelelő helyre kerüljenek. Kiszállva a fejemben lévő projektekből, újra felvenni az alaphelyzetet: ki vagyok én Isten tekintetében? Minden nap minden órájában befogadhatom ezt a tekintetet, engedhetem, hogy rajtam nyugodjon.
